Magyar Péter és a melegpárok örökbefogadása

Furcsa felszólaláson van túl az új magyar miniszterelnök, amiben azt a kérdést teszi föl, hogy nem jobb-e egy gyereknek egy melegpárnál nevelődni, mint szexuális bűnözőknél, emberkereskedőknél vagy drogkartelleknél?

Csakhogy ez a dilemma nem merül föl, jól mondja Giró-Szász Áron, hogy ez hamis dilemma.

Adott valaha örökbe gyámhivatal gyereket drogkartelleknek meg emberkereskedőknek? A MaPet által felsorolt entitások nem kívánnak gyereket nevelni, csak kihasználni. Semmilyen tekintetben nem versenytársak, csak az érzelmi tuningolásra jók. A klasszikus, ám manipulatív érv az árvaházas, illetve az abuzív családi környezet versus szerető melegpár. (Bár ugye a drogkartelleknél és emberkereskedőknél és szexuális bűnözőknél talán még a nevelőotthonok is jobbak.)

Azonban – láttam közelről ilyet – a nevelőotthonból sem adják oda akárkinek a gyereket, komoly környezetfelmérés előzi meg a dolgot, az egész melegügyet leszámítva is bizony komolyan szétnéznek a vállalkozó nevelőszülőjelöltek közt, számít a négyzetmétertől kezdve rengeteg minden, azaz nem adnak oda boldog-boldogtalannak nevelőotthonból gyermeket azzal a jelszóval, hogy „bármi jobb”, heteró párnak sem. Lehet ugyanis csöbörből vödörbe kerülni. Tehát a valóban, gyakorlatban felmerülő opciók közül ha egy akármilyen heterópár nem jobb automatikusan, akkor egy melegpár sem jobb automatikusan, mint a nevelőotthon (ez a gyámügy szempontrendszere, elég komoly, és sajnos ismerek ideiglenesen nevelőotthonba került gyerekeket és a kálváriájukat, hogy hogyan kerültek vissza kérésükre apához, illetve kisebb testvérük meg a megkérdezése nélkül az anyjához).

De had idézzek a doktori disszertációmból és más köteteimből:

Természetesen össze lehet hasonlítani kifejezetten rossz hagyományos családokat viszonylag egészséges azonos nemű kapcsolatokkal, és le lehet vonni a következtetést, hogy a gyermeknek jobb volna egy stabil melegpár gondozásában nevelkedni. De egy legrosszabb és a legjobb forgatókönyv összehasonlítása félrevezető. Mondható ugyanis az is, hogy a gyerek jobb helyen van egy egyedülálló anyánál (vagy egy örökbefogadó, különnemű párnál), mint egymással és vele is erőszakoskodó szüleinél, de ettől még ugyanúgy igaz, hogy általában véve jobb, ha a biológiai szülei nevelik a gyereket.
Dale O’Leary, mikor az APA azon tanulmányai kerültek szóba, amelyek másodlagosnak tartják az apa szerepét a családban, melankolikusan így morfondírozott: „sok évvel ezelőtt találkoztam egy 16 éves fiúval, Charley-val, aki sok évvel korábban elvesztette a lábát egy fűnyíróbaleset következtében. Charley nagyszerű gyerek volt – boldog, viccelődő, és teljesen kibékült a műlábával. Vajon abból, hogy Charley képes volt fátylat vetni traumatikus veszteségére, arra kell-e következtetnünk, hogy ’egy láb épp olyan jó, mint kettő’? Természetesen nem.” (O’Leary: APA Study Says: Who Needs Dad?)

Feltehető az a kérdés is, hogy nem jobb-e a gyereknek egy azonos nemű párnál, mint az árvaházban, gyermekotthonban. Nos, számos országban nem csak azonos nemű pároknak nem adnak örökbe gyereket, hanem egyedülálló szülőnek sem – vagy egyedülálló nőnek igen, de egyedülálló férfinak nem. Ugyanígy van, ahol csak házaspár kaphat gyermeket örökbe, élettársi kapcsolatban élő pár nem. Lehet mindezt igazságtalannak tekinteni, de ha egyedülálló férfi nem fogadhat örökbe lányt, akkor miért fogadhasson örökbe két férfi? Általánosabban szólva: a gyámhatóságok és a törvényhozók nem gondolják úgy, hogy bármi jobb, mint a gyermekotthon. A gyermekotthon, az egyedülálló biológiai szülőnél vagy nagyszülőknél, a rokonok családnál nevelkedés lehet kényszerszülte megoldás, de nincs ilyen kényszer a melegpárok esetében – kivéve esetleg, ha valamelyikük biológiai gyermekéről van szó.

A melegpárok örökbefogadása körüli elkeseredett vitákat összefoglaltam a disszertációmban, illetve annak könyvváltozatának vonatkozó fejezetében is (A melegházasságról. Kritika a klasszikus gondolkodás fényében. Századvég, 2016). Továbbá legfrisebben összefoglaltam A tudományos kirekesztés módszertana harmadik fejezetében (MCC Press, 2025), mely fejezet előtte megjelent tanulmány formájában a Valóság folyóiratban (Mark Regnerus és a tudományos kirekesztés módszertana).

A kilencvenes évek közepéig a kutatások azt tükrözték, hogy a legjobb a különnemű biológiai szülők gyermekeinek mentális állapota. Aztán ezt kikezdték, és először olyan kutatások bukkantak fel, amelyek szerint az azonos nemű párok által nevelt gyermekek mentális állapota azonos a biológiai szüleikkel nevelkedettekével, majd a 2000-res években már olyanok is, amelyek szerint a melegpárok gyermekeinek mentális állapota egyenesen jobb. Az esetleges problémákat pedig az előítéleteknek és a heteroszexizmus számlájára írták.

Ezek nyomán az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) 2003-ban hivatalosan is magáévá tette azt az álláspontot, hogy a melegpároknak mindenben ugyanolyan örökbefogadási jogokat kell élveznie, mint a különnemű pároknak, 2005-ben pedig úgy foglalt állást, hogy „egyetlenegy tanulmány sem találta úgy, hogy a leszbikus vagy homoszexuális szülők gyermekei hátrányt szenvednének bármilyen szignifikáns kérdésben a heteroszexuális szülők gyermekeihez képest”. Hasonló értelmű nyilatkozatot adott ki az Amerikai Pszichológiai Szövetség és számos más szervezet is.

Az APA azonban tévedett, legalábbis a Louisianai Egyetem professzora, Loren Marks szerint, aki megvizsgálta az APA által hivatkozott 67 tanulmányt, és arra jutott: azoknál rossz volt a mintavétel, kicsik voltak a minták, 26-nál nem voltak heteroszexuális kontrollcsoportok, ahol voltak, ott gyakran egyedülálló anyákat használtak kontrollcsoportként, az eredmények ellentmondásosak, hiányoznak a területileg és időben kiterjedt vizsgálatok, valamint éppenséggel épp az APA által előirányzott statisztikai követelményeknek sem felelnek meg. Többségük felső-középosztálybeli, fehér leszbikus párok gyermekeit vizsgálta, és egyik sem készített utánkövetést: nem vizsgálták, mi lesz a felnövő gyermekekkel évek múlva. Azaz ezen tanulmányok nem megbízhatóak. (Tanulmánya ugyanabban a Social Science Research Q1-es folyórairatban jelent meg, mint Regnerusé.)

Azért akad több kutatás is, ami Regneruséhoz hasonló eredményekre jutott, például Paul D. Sullins és Sotirios Sarantakosé.
Paul Sullins, a The Catholic University of America [Amerikai Katolikus Egyetem], (CUA) szociológiaprofesszorának kutatását, ami Regneruséhoz hasonló eredményekre jutott megpróbálták itthon is elásni a szivárványosok, mondván, komolytalan folyóiratban jelent meg a tanulmánya. Az ügyét külön fejezetben mutatom be A tudományos kirekesztés módszertanában. A lényeg, hogy valójában komoly folyóiratokban is megjelentek az eredményei, mégpedig a Q1-es Demographyban és a Q2–Q3-as Linacre Quarterlyben. Regnerus és Sullins szerint a melegpárok által nevelt gyermekek sok tekintetben rosszabbul teljesítenek, mint a biológiai szüleik által nevelt gyermekek, és ez nem valamiféle kirekesztésnek köszönhető.

Nem fejtem itt ki, mandineres cikkekben, ingyen elérhető tanulmányokban és a könyvtárban is elolvasható könyveimben mind összefoglaltam ezeket. Regnerust nagyon megpróbálták elásni, de nem sikerült.

Mark Regnerus tanulmányát viszont igazolta egy 2025-ös kutatás. Hogy miről van szó?

„A Cornell [Egyetem] szociológusai, Cristobal Young és Erin Cumberworth nemrégiben egy statisztikai kritikát végeztek, amelyben azt vizsgálták, hogy az apró, láthatatlan módszertani döntések, például a kategóriák besorolása vagy a szélsőséges esetek kezelése, hogyan vezettek nagyon eltérő eredményekre a publikált tanulmányokban. Ezt úgy tették, hogy az ilyen döntések minden lehetséges ésszerű permutációjának eredményét megvizsgálták – amit, Pókemberre utalva, az ’elemzések multiverzumának’ neveztek –, hogy megmutassák, a lehetséges kimenetelek tartományán hol helyezkedik el a közölt eredmény. Ez az eljárás fényesen rávilágított a rejtett analitikai döntések miatti túlzásra vagy torzításra.” A kutatók sok torzítást találtak mások kutatásaiban, és megvizsgálták Mark Regnerusét is, ugyanis „eme erősen vitatott tanulmány széles körű kritikája egy több mint kétmillió alternatív, statisztikailag szignifikáns elemzésből álló multiverzumhoz vezetett (ami azt jelenti, hogy az eredmények nem lehetnek a véletlenszerű mintavétel miatti véletlen variáció eredményei). Kezdetben arra számítva, hogy ’egy átfogó multiverzumelemzés erőteljesen és meggyőzően alátámasztja [a tanulmány számos kritikusának] álláspontját’, Young és Cumberworth mégis valami váratlan és figyelemre méltó dologra bukkant: a kétmillió szignifikáns alternatíva közül egy sem eredményezett pozitív eredményt az LMBT szülők által nevelt gyermekek számára. Bár gyakran kisebb hatásokkal, minden elemzés megerősítette a Regnerus-tanulmány központi megállapítását, miszerint a gyermekek jobban teljesítettek az ép biológiai szülőkkel, mint az LMBT szülőkkel. Regnerus tézise, mint kiderült, nemcsak abban az analitikus modellben volt igaz, amelyben ő azt prezentálta, hanem minden lehetséges analitikus modellben.” (Yung, Cristobal – Erin Cumberworth 2025: Multiverse Analysis. Computational Methods for Robust Results. Cambridge University Press.)

Regnerus azóta is egyetemi professzor, és összesen négy könyve jelent meg az egyik legtekintélyesebb tudományos kiadónál, az Oxford University Pressnél, ebből kettő az ellene folytatott boszorkányüldözés óta. Regnerusszal két másik amerikai szociológius, Bradley Campbell és Jason Manning szerint a valódi probléma az lehet, s az magyarázhatja az ellene irányuló támadások súlyosságát, hogy implicite kétségbe vonta a szociológia egyenlősítést és felszabadítást kitűző szent projektjének legitimitását, és kibeszélt a tudományos törzsközösségből.

Más kutatók is arra jutottak, hogy a téma kutatásánál gyakran megszegik a kutatási szabályokat. Walter Richard Schumm (aki külön kötetet szentelt a téma egész kutatástörténetének: Same-Sex Parenting: A Critical Assessment) és Duane Crawford például rámutatnak, hogy a szexualitás területén végzett társadalomtudományos kutatások a probléma összetettsége miatt igen nehéz feladattal néznek szembe, a kutatók módszertani problémákkal küzdenek, ráadásul befolyásolja őket a saját értékrendjük. Egyikük külön tanulmányt szentelt az azonos nemű párok által nevelt gyermekekkel kapcsolatos kutatás problémáinak. Egy harmadik tanulmányban pedig azt a következtetést vonják le, elsősorban:

„Példák vannak arra vonatkozóan, hogy teljesen tévesek voltak az alapvető, úgynevezett tények, mint például, hogy hány gyermeket nevelnek fel azonos nemű szülők; hogy elfogadták a nem véletlenszerű, nem megfelelő mintákat, jóllehet véletlenszerű nemzeti minták sok éve léteznek; hogy sérültek a mintatervek; és hogy hibás statisztikai elemzéseket végeztek. Úgy tűnik, hogy a politika szerepe sok esetben felülírta a tudományos józan észt és a szabványszerű módszertani protokollokat, ezzel károsítva a társadalomtudósok hitelességét, a társadalomtudomány területét és számos társadalomtudományos szakmai szervezet integritását. Az ilyen gyengébb kutatások általánosságban és a konkrét folyóiratcikk-eredményeket tekintve, minthogy észrevehetően támogatják a politikailag korrekt célkitűzéseket, a tudomány olyan megközelítésének alkalmazását sugallják, amely szerint a cél igazolja az eszközöket, amely megközelítés végső soron aláássa a társadalom társadalomtudományba vetett bizalmát és az ilyen hibás kutatásokon alapuló bírói döntéseket.” (Schumm, Walter R. – Duane W. Crawford 2015: Violations of Fairness in Social Science Research: The Case of Same-Sex Marriage and Parenting. International Journal for the Jurisprudence of the Family, 67.

A dologhoz hozzátartozik, hogy anyák és apák máshogy nevelnek, nem helyettesít teljes értékűen egy apát egy nő, és egy anyát egy férfi. (Ennek is elég nagy szakirodalma van az ajánlott irodalomban is összefoglalva, szétfeszítené eme poszt kereteit, hisz így is elég hosszúra sikerült.)

A különféle családmodellek egyáltalán nem egyenrangúak, a biológiai kapcsolatok nem helyettesíthetőek teljes értékűen, a biológiai szülőkkel való érzelmi kapcsolat sem pótolható teljesen sem anyagiakkal, sem pótszülőkkel. Akkor sem, ha azok maguk is rosszak voltak. Szentimentális divat ma minden életközösségnek a család elnevezést vindikálni, ami talán mutatja, hogy milyen mély érzelmi kötődést szeretnénk átélni, akár családon kívül is, de ettől még nem minden család, ami annak látszik, a klasszikus család nem tűnt el, és főleg nem egyenrangúak vele a csonka és mozaikformák. Egyáltalán: modellekről beszélni már eleve tévedés, mert úgy hangzik, mintha a fiókból előhúzható vagy polcról levehető, különféle, cserélgethető mintákról lenne szó. Holott nincs így. Van a klasszikus család, ami etalon és ideál, még akkor is, ha az emberi gyarlóság miatt tökéletlen, valamint vannak az élet és szükség hozta kényszermegoldások. Ezek sikerülhetnek egész jól, természetesen jobb megszabadulni egy abuzív szülőtől és egy szülővel nevelkedni (közelről ismerek ilyen csonkacsaládokat, meg mozaikcsaládokat is, egyáltalán nem élek valamiféle tökéletesek buborékjában), de az attól még csonkacsalád, és a másik szülő hiányát nem nagyon lehet pótolni, el kell gyászolni.

Magyar Péter parlamenti felvetése pedig egyszerűen olyan hamis dilemma, aminek a gyakorlathoz, a gyakorlatban felmerülő kérdésekhez semmi köze.

Szűkített ajánlott irodalom (további szakirodalom-tömeg van hivatkozva ezekben):
Részemről:
A melegházasságról. Kritika a klasszikus gondolkodás fényében. (Századvég, 2016) (vonatkozó fejezet)
A genderelmélet kritikája (Alapjogokért Központ, 2021) (vonatkozó fejezetek)
A tudományos kirekesztés módszertana (MCC Press, 2025.) (vonatkozó fejezetek)
Aztán:
Walter Richard Schumm: Same-Sex Parenting: A Critical Assessment. Nielson, 2018.
Cristobal Yung – Erin Cumberworth: Multiverse Analysis. Computational Methods for Robust Results. Cambridge University Press, 2025 (vonatkozó fejezet)