Pannonföld bástyája, török had mennyköve, János
Álmodik itt, ha ugyan fedheti sír röge őt.
Mert ahogyan Belgrádnál győzött volt a pogányon:
Lett a halálon is úr, s látta meg élve a mennyt.
(Janus Pannonious)

A magyar állam első ezer éve két részre oszlik. Az ezredik éven túl, a harmadik korszakba lépve, sokszor csak magunk mögött hagyott ötszáz év tragédiái, vereségei tűnnek fel, vagy éppen kísértenek álmainkban. Pedig volt egy nagyszerű kezdeti ötszáz éve is Magyarországnak.

A megpróbáltatások mellett akkoriban mégis a felívelés, az emelkedés és a tartós győzelmek voltak a gyakoribbak. Sokszor mondják, hogy a nagyszerű dolgok egyúttal egyszerűek is, és egyetlen szóval kifejezhetőek: szabadság, becsület, kötelesség, kegyelem, remény.

A déli harangszó mindezt egyetlen szóban foglalja össze: Nándorfehérvár. A törökök immár másodszor szenvedtek kurdarcot Nándorfehérvárnál. 1440-ben, a magyar végvári vonalat fenntartó, a Tallóczi-fivérek közül János védte meg a várat. 1456-ban megint olyan idők jártak, amikor a két pártra szakadt országra egy nagy birodalom tört, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy szokásainkból kiforgasson, nemzeti függetlenségünktől megfosszon, és mindenki számára a tökéletes államnak hirdetett elnyomást hozzon. Olyan idők voltak, amikor az egyik párt a gyermek V.László mögé bújva csak annyit tudott hirdetni, hogy „Vesszen Hunyadi!”, és a nemzeti veszedelem idején sem sietett az ostromlott vár segítségére. Mert a várban irányító Szilágyi Mihály őrségén, Hunyadi saját csapatain és Kapisztrán János népfelkelő keresztesein kívül más nem harcolt a Magyarország kulcsát jelentő erődítmény felmentéséért. És jól harcoltak. A török krónikás panaszosan jegyezte fel a vár ellen intézett utolsó nagy rohamról: „a gonoszsággal telt Hunyadi a bejárat eltorlaszolása végett erre felé fordítván figyelmét, utálatos csapatát egyszerre a berohanó harcosokra vezette s a bosszú kardjával sok serény ifjat földre terített.” Az éjfélig tartó harc után a másnapi végső összecsapásban a törökök szultánja is megsebesült. Az oszmán állami vezetőknek kellett a csatából kirángatni a dühtől és a szégyentől elvakult Hódító Mehmedet, aki ezúttal nem szolgált rá melléknevére.

Hunyadi János így foglalta össze a csata végeredményét: „A törökök császárát Isten segítségével kivertük a várból, minden ágyúját és hadieszközét elnyertük, ő pedig maga azokkal, akik megmaradtak, legyőzve elmenekült.” A győzelemből a magyarok mellett mások is kivették a részüket. „Pajzsodat öt haza hőse gyanánt hordozta, Szabadság! Szép leckénk, hogy ezért ötszörösen – magyarabb!” – írta Hunyadiról Illyés Gyula. Hunyadi János emléke összeköti az idegen birodalmak ellen, az országukért harcoló népeket.

Fotó: pestbuda.hu