„Ha leveszik a kezünkről a bilincset, baráti jobbot tudunk nyújtani.”
(Antall József Borisz Sztukalin nagykövetnek, 1989)

Magyarország 46 évig szovjet megszállás alatt állt. Eleinte a háborús helyzet, utána a párizsi béke, majd a Varsói Szerződés adta a jogalapot. 1956-ben a beavatkozásra pedig a kommunista Hegedűs András miniszterelnök által utólag aláírt segítségkérő levél. A pontot az i-re az 1957. május 27-i egyezmény tette fel, amely szerint a szovjet csapatok „a Magyar Népköztársaság területén való ideiglenes tartózkodása célszerű és megfelel a nemzetközi egyezményeknek”. Három évtizedig tehát az „ideiglenes tartózkodás” helyzete állt fent.

Ebben a három évtizedben kiderült, hogy nincs „emberarcú szocializmus” és kiderült az is, hogy Európa újraegyesüléséhez Marx és Lenin szobrainak a ledöntésén keresztül vezet az út. Végül a szovjetek roskadozó birodalma már nem bírta szuflával, és Gorbacsov először részleges csapatkivonásról döntött. Rövidesen azonban a közép-európai rendszerváltozást érzékelő tanácsadói már a teljes kivonást javasolták. „Az ezekben az országokban állomásozó egységek katonai jelentősége jelen körülmények között csekély. Lényegében az ellenzéki erők elrettentésére szolgáltak, ami mostanra tárgytalanná vált.” – írták. 1990. március 10-én a szovjet és a magyar fél egyezményt írt alá a csapatkivonásról, egy év múlva, 1991. március 25-én pedig Budapesten tartotta utolsó ülését a VSZ Politikai Tanácskozó Testülete. Elfogadták a magyar javaslatot és döntés született a katonai szövetség teljes felszámolásáról.

A határozat értelmében a VSZ 1991. március 31-vel megszűnt létezni. Két és fél hónappal később, június 19-én, a záhonyi Tisza-hídon keresztül távozott Magyarország területéről az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a szovjet Dél Hadseregcsoport parancsnoka.

Húsz évvel később így nyilatkozott: „A magyar csodálatos nép, nagyon tisztelem az életüket, az értékeiket, a szokásaikat, a művészetüket és a kultúrájukat. Magyarország volt, van és lesz.”

Fotók: vasarnap.hu, Wikipedia