„Ha hiszünk a magunk erejében (…) Ha nem tévesztjük szem elől '56 eszméit (…) Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát.”

1989. június 16-án hangzottak el ezek a szavak egy fiatal politikus szájából a Hősök terén. A Hősök terén, ahol 1957. május 1-én a vérrel, akasztófával, veréssel, fenyegetéssel kikényszerített kádári világ született, ez a világ ugyanott múlt ki 32 évvel később, pusztán az igazság kimondása által. A kivégzettek exhumálása a felszínre hozta a diktatúra sötét titkait, az elhallgatott múltat, az elnémított gyalázatot. Az újratemetésük pedig felért egy népszavazással: a saját halottainkat kérjük vissza, a saját történelmünket akarjuk írni, a saját sorsunkat akarjuk élni.

„Szívbe markoló pillanat volt, amikor Nagy Imréék újratemetésén ott állhattam a koporsók mellett díszőrségben. Felemelő volt, ahogy megláttam a Hősök terét azzal a hatalmas tömeggel, amelyet nem kivezényeltek, hiszen a szívük, az emlékeik hozták el oda az embereket. Sokáig nem lehetett látni, hogy jön majd egy pillanat, amikor meg tudunk szabadulni. Én úgy éltem meg az íróságom első tizenöt-húsz esztendejét, hogy mindig a szocializmusban fogok élni. Az, ami aznap történt, nem csupán történelmi változás volt, inkább valamiféle isteni beavatkozás az ország, az emberiség életébe.” – mondta erről a napról Jókai Anna kétszeres Kossuth-díjas írónő.

Miközben a szónokok a gyász, a lezárás szavait mondták, egyikük, Orbán Viktor egyértelműen a jövő, mégpedig a nemzeti szuverenitás jövője mellett foglalt állást. „Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az '56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára.”

Ma sem adhatjuk lejjebb. A nemzeti önrendelkezésünk a legnagyobb kincsünk. Nem engedünk a ’48-ból, nem engedünk az ’56-ból!

Fotó: MTI, Fortepan / tm