119 éve született a magyar építész, aki meghódította a világot

Breuer Marcell, a XX. századi magyar származású dizájner, építész, tanár neve a tengerentúlon sokak számára ismerősen cseng, a legnagyobb formatervezők és építészek között szerepel, míg itthon a legtöbben értetlenkedve kérdeznek vissza, ha szóba kerül személye.

Akinek mégis rémlik valami, az rögtön a világhírű Breuer-székkel, a Vaszilijjel (Wassily) azonosítja őt, melyet a dizájntörténelem valaha volt egyik legfontosabb alkotásaként jegyeznek. Az 1925-ben tervezett B3-as modellt, a kettős konzolos széket az Adler bicikli könnyed, de erős kormánya ihlette. Breuer nem külön egységekből álmodta meg, hanem úgy alakította, hogy a háttámlát, az ülést és a lábakat is egy virtuózul meghajlított nikkelezett acélcső váz alkotja. Így, ha az ember meglátja a kultikus tárgyat, az kettős érzése támad, mintha az a teherbírás és elegancia egységével lebegne a térben.

Breuer Marcell Lajos (Marcel Breuer) 1902. május 21-én született Pécsen. Tanulmányait a Bécsi Képzőművészeti Akadémián kezdte, ahol festészetet tanult és innen hamar a weimari Bauhausba vitte útja, abba a szabadiskolába, ahol később Moholy-Nagy Lászlóval tanult együtt, és ahol már az asztalosság szakirányt választotta. Tehetségéhez nem fért kétség, 22 évesen már Walter Gropius, az iskola alapítója és igazgatója mellett tanárként alkalmazták. Itt, ahol az órákat egyszerre felügyelték kézművesek és művészek, szívta magába a bútortervezés modern, zsigeri esszenciáját. Stílusjegyei lettek a letisztult, könnyed, funkcionális bútorok, melyek a tereket inkább elválasztják, mintsem összenyomják. Nem maradhatott ki ezután a sorból a világváros Párizs sem, ahol a kor építész nagyjaival találkozott, majd következett Anglia és Németország, ahol már lakásokat, épületegyütteseket tervezett, mellyel csatlakozott a nagyok közé.

A Vaszilij-szék - mely festőművész iskolatársának, Kandinszkijnak a keresztnevét viseli - sikere után, Breuer egyre több építészeti megrendelést kapott, s jól is jöttek, mert az önkifejezésen túl, a megélhetés számára fontos szempont volt.

Épületeiről viszont nem mondható el a bútoraira jellemző könnyedség. A funkcionalitást fókuszba állító, előre legyártott betontömbökből álló, nagy üvegfelületekkel szabott, hatalmas, letisztult geometriai formákból alkotta őket. Van bennük valami megfoghatatlan, tiszteletet követelő erő és kisugárzás, a művészet és technológia olyan szoros egysége, mely felejthetetlenné teszi őket.

Az 1934-ben Budapestre visszatérő építész, irodát nyitott két kollégájával, de hazai elismerés helyett magyar falakba ütközött, ugyanis az Építész Kamara építész diploma híján, nem volt hajlandó befogadni az akkor már világhírű Breuert.

Életét így először Massachusettsbe helyezte át, ahol a Harvard Egyetemen professzoraként tanított egy évtizeden át, majd New Yorkba költözött, ahol irodájába dőltek a megrendelések magánrezidenciák, templomok, középületek tervezésére. Ezekben az években közel hetven családi házat is tervezett és olyan projektekben működött közre, mint az UNESCO párizsi székházának tervezése vagy az IBM franciaországi kutatóközpontjáé, de a New York-i Whitney Museum is az ő kézjegyét viseli. Bár, utólag, 1968-ban díszdoktorrá avatta a budapesti Műegyetem, megrendelést mégsem kapott soha itthonról.

Megnősült, feleségével két gyereket neveltek, vendégeinek szívesen főzött gulyást és ha tehette sokat mozizott. A hozzá közel állók, élete végéig Lajkónak becézték, azon a becenéven, amit még Magyarországról vitt el magával és amelyhez élete végéig ragaszkodott. 1981-ben hunyt el New Yorkban.