1873. november 17-én ezen a napon jött létre Pest, Buda, Óbuda városának és a Margit-sziget egyesítésével Budapest.

Hogyan is kezdődött? Talán a rómaiak Aquincumjával? Attila mitikus városával? A pesti német telepesekkel, akiket IV. Béla a budai várhegyre költöztetett át?

A folytatás nem kevésbé volt izgalmas. Ahogyan Izabella királyné a budai vár faláról nézte, hogy lovagjai a második tatárjárás idején legyőzik az ellenséget. Ahogyan Zsigmond elkezdte építeni a palotát, ahonnan titkos útjaira lovagolt ki. Ahogyan Pest ismét benépesült, és a két város között hajóhidat készítettek. Majd Mátyás hatalmas építkezései, amelyekről a krónikás azt írta: „könyvesházat épített, dúsan rakva latin és görög könyvekkel: a könyvek kiállítása is pazar. Előtte délre néző, félkörbe hajló terem van, ahol az egész égbolt látható. Olyan palotákat emeltek, melyek nem maradnak a rómaiak pompája mögött.”

De jött a török, majd jöttek Buda és Pest török kori ostromai. Az értékek elvesztek, a Corvinákat hadizsákmányként vitték, a paloták elpusztultak. Másfél évszázad után szabadult csak fel Buda és Pest. Száz év kellett, mire az álmos barokk kori városkákból lassanként újra az ország ikerfővárosaivá fejlődtek. Kis idő múlva már országgyűlést is tartottak itt, gőzhajók kötöttek ki a rakpartokon, s az első vonat is bepöfögött az indóházba. Nemzeti Múzeum épült. Igaz, Batthyányt az önkény itt végezte ki, s az is igaz, hogy a Birodalom más városai féltékenyen figyelték Pest-Budát, a vetélytársukat. De a város csendben továbbfejlődött.

Azután 1873. november 17-én döntött Óbuda, Buda és Pest közgyűlése a három város egyesítéséről. A már korábban is használt Pest-Buda helyett a logikusabb Budapest nevet vették fel, amelyet Széchenyi már 1831-ben javasolt. Országház és gyárak, Andrássy út és vasutak, Nagykörút és a hidak: a legszebb európai sikersztori indult meg. És Trianon ide vagy oda, de ez az eposz 1945-ig tartott. A háborús pusztítás, az ostrom borzalmai után Budapest talpra állt. És talpra állt 1956-ban is, amikor a világon mindenki megismerte, hogy mit jelent ez a név: Budapest.
A rendszerváltozás után minden lehetőség meg volt/meg lett volna, hogy méltó világvárost építsenek Budapestből az őt vezető politikusok. Nem tették, sőt elvesztegetett évtizedek után, közterek, középületek, lakóépületek az enyészet, az elmúlás jeleit mutatták. Emlékezzünk csak a Várkert-bazárra.

2010-től azután valami új kezdődött. A kormány úgy döntött, hogy visszaadja Budapest régi fényét, „mert a világban szétszóródott magyaroknak kell egy város, a nemzet fővárosa, amelyre mindannyian büszkék lehetnek, és amely minden magyaré, bárhol éljen is a nagyvilágban.”

A mai városházi folyamatokat, a „nemcselekvést” látva azonban úgy tűnik, hogy Széchenyinek a másfél évszázados gondolatai ismét aktuálisak. „Budapesti por és sár” című művében ezt írta: „Buda-Pest nem bír mostani természetes mibenlétében azon magához vonzó egyesítő erővel, varázzsal, mely nemzeti kifejlődésünkre oly jótékony, oly áldott következésű volna? Nekem úgy látszik, nem bír, legalább azon mértékben nem, mint kívánnunk, óhajtnunk kellene.”

Ne legyen így! Az idő kerekét ne forgassuk vissza! A nemzet fővárosa mindannyiunké!

Fotó: Fortepan/Sütő János