Magyarországon milliók remélték, hogy a választási kampány végével – alakuljon az eredmény bárhogyan – végre megnyugszik az ország, és minden magyar ember visszatérhet a békésebb, kiszámíthatóbb hétköznapokhoz.

Hogy véget ér az állandó acsarkodás, amely már régen nemcsak a politikát jellemezte, hanem elviselhetetlen módon beférkőzött a mindennapjainkba is. Szomszédok, barátok és testvérek estek egymásnak - egy uszítással, elképesztő vádakkal, külföldi beavatkozással és nemzetközi sajtóhadjáratokkal terhelt választási kampányban.

De ennek nem lett vége.

Sőt, a választás után a közélet egy újabb mélységbe süllyedt. A politikai bosszú és a boszorkányüldözés nemcsak folytatódik, hanem intézményesül, alkotmányos és hatósági formát ölt, és bárkire lecsaphat.

Ennek pedig van egy még súlyosabb, az emberi lélek legsötétebb oldalát előcsalogató következménye: a vádaskodás és a megbélyegzés mára a hétköznapok részévé vált.

Már nemcsak politikusok vádolják egymást. Az utcán járó-kelő magyar ember mutat vádló ujjal a másik magyarra.

Szomszédok videózzák a másik működő klímáját. Fotózzák a sok munkával ápolt gyepet. Számonkérik azt, aki a milliókért kiásott vagy fúrt kútjából locsol. Megbélyegzik azt, aki a saját kertjében tölti a zéró kibocsátású elektromos autóját.

Felkérdezésbe, feljelentésbe és a közösségi médiában zajló megszégyenítésbe botlunk lépten-nyomon – sokszor pusztán azért, mert valaki a saját otthonában éli az életét, és az másnak nem tetszik.

Mindez azért történhet meg, mert a politikának hasznos a hétköznapokba beszivárgó gyűlölet, az egymás megfigyelése és az egymás elleni acsarkodás. Amíg mindenki mindenért az elődökre mutogat, és az emberek egymással vannak elfoglalva, addig kevesebben kérdezik meg a kormánytól:

Mikor kezdenek végre kormányozni?

Milyen „nemzeti összefogás” az, amelyben a hatalmon lévők a saját felkészületlenségükért és hibáikért azonnal az ország másik felét teszik felelőssé?

Miféle álságos „nemzeti egység” az, amelyben a legújabb nemzeti sport a másik ember megfigyelése, feljelentése és nyilvános megbélyegzése lett?

A magyar történelemben a szomszédvád, a házmester-tempó és a feljelentgetés már annyi és olyan mély sebet okozott, hogy azokat az idő sem tudta teljesen begyógyítani. Családtörténetek és sok ezer oldalnyi irodalom szól arról, milyen pokollá képes tenni ez a lelkület a mindennapokat.

Évekre, évtizedekre mérgezi meg az emberek közötti viszonyt. Szétrombol családokat, barátságokat és közösségeket.

Hová jutunk, ha a gyanakvás, a bizalmatlanság és a szorongás a hét minden napján beférkőzik közénk? Ha a ránk, magyarokra amúgy is jellemző szekértábor-logika lassan lövészárokharccá mélyül, amiből utána már se előre, se hátra nincs út?

A politikának a napi kormányzáson túl talán az a legnagyobb felelőssége, hogy soha többé ne fordulhasson elő, hogy magyar ember a magyar ember farkasává válik.

Magyarország versenyképességének egyik történelmi hátránya, hogy egymásban gyakran nagyobb ellenséget látunk, mint azokban, akikkel valóban meg kellene küzdenünk.

Amíg a politika erre a reflexre eszközként épít, amíg az egymással szembeni bizalmatlanságot táplálja, és amíg a közösség ereje helyett a közösség megosztásából akar hatalmat kovácsolni, addig esélyünk sincs meghaladni mindezt.

Pedig Magyarország csak akkor lehet erősebb, ha a magyar ember nem vádlót, besúgót vagy ellenséget lát a másikban – hanem honfitársat.