Kárpátalja tragikus sorsai szívbemarkolóan és túlságosan is valóságosan mutatják meg a háború következményeit. Megrendítő volt meghallgatni az édesanyát, akinek a fiát az utcáról rángatták el a harctérre, ahonnan soha nem tért haza, vagy látni a kisgyermek tehetetlen szomorúságát, akinek az édesapja egyszer elköszönt otthonról, de többé már nem ölelhette meg a családját.

Mi, magyarok nem kérünk a háborúból. Pontosan emlékszünk arra az időre, amikor Magyarországon is fegyverek ropogtak, és nagyapáinkra, dédapáinkra, akik azért harcoltak, mert nekik muszáj volt. Ma nekünk az a felelősségünk itt, Magyarországon, hogy elkerüljük a pusztítást. Hogy ne legyen muszáj harcolni. Mi évek óta ugyanazt mondjuk: csak a béke jelent megoldást. És amikor ma békéről beszélünk, nem egy elvont fogalomról beszélünk, hanem azokról az emberekről, akik sose térhettek haza, azokról, akik bár hazatértek, a lelkükben már soha nem lesznek ugyanazok. Azokról, akiknek kettétört az élete. Árvákról, özvegyekről.

A mi nemzedékünknek van választása, hogy ne a háború logikáját örökítsük tovább, hanem a béke iránti vágyat. Karácsony napjain különösen szívszorító arra gondolni, mennyit jelent valójában a fűtött otthon és a család biztonsága. Becsüljük és őrizzük meg mindezt bármi áron.