Negyven éve lassan, hogy egy kis moziban a tizenkét éves fiú rámeredt a vászonra.

Meglátta, meghallottta a csodát. A rock and roll pusztító áradatként teritette le, megérezte a szabadság elsöprő erejét. Ott és akkor eldőlt minden.

A fiúnak aztán ugathattak munkásmozgalomról, úttörőkről, hazudozhattak bármiről, ő Bon Scott akart lenni. Menő, laza, vicces, népszerű, karizmatikus és legfőképpen szabad. Hosszabb hajat növesztett, farmer - és bőrcuccban nyomult, megfelelő mennyiségű felvarróval, jelvénnyel, Kinyomozta, lefordítgatta, miről szól a dal, és elképedt, hogy ilyet is lehet írni.

Elhatározta, hogy felszántja az élet ösvényeit, ahogyan Bon Scott és Angus Young is felszántotta a színpadot Párizsban.

Az a fiú én voltam, ott, a szentesi moziban, 1982-ben.

Ez pedig a Live Wire.

És az AC/DC. 1979-ben a világ legjobb bandája.

Mindig úgy nézem ezt a pár percet, melynek minden filmkockája ezerszer beleégett az agyamba, mintha először látnám.

Azt hiszem, ez sem véletlen.

https://m.youtube.com/watch?v=6tdiMdj164w