Miután annyit hallunk arról, hogy milyen embertelen a helyzet az országban (van, aki csak félig tudja teletömni a bevásárlókosarát disznóhússal, piával, chipsszel, olajjal, csokival), lássunk egy érdekes riportot 1935-ből. Csak azért, hogy lássuk, mi fán terem a valódi szegénység. Hogy a föld népe hogyan élt, milyen körülmények között nőttek fel a rokonaink, barátaink, szomszédaink, eleink... És talán még arra is választ kapunk, hogy Szentesen - hiszen szülővárosomban született Móricz Zsigmond riportja - a szegények társadalma miért élt emberhez méltatlan módon. Sok-sok ezer számkivetett földmunkás, akikről a politika elfeledkezett, és akik nem számíthattak másra, csak magukra. Akik még úgy is tizenegy gyermeket neveltek, katonának mentek, szültek majdnem minden évben, hogy a méltó életkilátásokra esélyük sem lehetett.

Sírtak, panaszkodtak volna? Nem ezzel töltötték az idejüket. Akiket gyerekként megismertem, láttam a 70-es években, valamennyien méltóságteljes, nyugodt, okos és derűs emberek voltak, iszonyatos fizikai és lelki erő birtokában aggastyánként is. Férfiak, nők egyaránt. Sok-sok családi barát, rokon, ismerős jut eszembe, nem is sorolom fel őket, de maradjunk annyiban, hogy én egy helyen, egy időben annyi tehetséges, értelmes emberrel még nem beszéltem, mint életem első húsz évében odahaza. Nemcsak én láttam így a dolgot. Nyilván a következő idézet sem érzelmi felindulásból, hanem tapasztalatok alapján született: "Minden munkás előtt tisztelettel hajtom a fejem; de a Tisza menti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig..."(Jókai Mór, 1891.)

Az alábbi riport egyúttal talán arra is választ ad, miért bódultak bele olyan sokan a munkásmozgalomba Csongrád és Békés megyében (a "viharsarokban") már jóval a háború előtt. Nem azért, mert a nép primitív lett volna (éppen Móricz nevezi a szentesi embert a lehető legokosabbnak, "legmagyarabbnak", Tömörkény és Móra pedig arról ír, hogy a dél-alföldi kubikosok szinte mérnöki színvonalon ismerik a saját munkájukat...) hanem azért, mert ahol semmi nincs, még ígéret sem, ott egy idő után aratnak a politikai és vallási szekták. Így a marxizmus is. De mindegy is: ismerkedjünk meg Rátkai Sándor sorsával. Aztán gondolkodjunk el szenvedésről, panaszról, tartásról, emberségről, áldozatról, hitről és hitetlenségről.

(Hogy mi lett a Rátkai családdal? 1952-ben "rendes" rákosista riportot írtak róluk a Béke és Szabadságban, azt bizonyítandó, hogy az egykor nélkülöző emberek boldog polgárai lettek a szocialista Magyarországnak. Ott találtam a mellékelt képet róluk, bocsánat a rossz minőségért. Akkor már saját tanyában éltek, rendezettebb körülmények között, felmondták a kötelezőt az újságírónak - aztán ki tudja, mit gondoltak valójában. Hogy aztán ugyanebben az időben, vagyis 1952-ben a meggyilkolt, öngyilkosságba üldözött, tulajdonától megfosztott parasztok millióival mi történt az országban, arról a cikk persze nem tudósított....)

Lássuk tehát Móricz Zsigmond riportját 1935-ből.

A kubikos

A ház előtt egy csomó apró gyerek álldogál. Ránk bámulnak, s mint egy kis kölyökkutya-falka kísérnek be az üres udvarra.

Vékony kis asszonyka jön ki az üres tornácra. Vékony kis mesterasszonyka, alig van teste, de a szemei vidáman mosolyognak ránk.

— Itt lakik Rátkai, a kubikos?

— Igen, én vagyok a felesége. Tessék bejönni, itthon van.

Bemegyünk a tágas konyhába, olyan üres, szinte kong. Semmi bútor, sem asztal, se szekrény, se semmi egyéb, asztalos csinálta holmi. A gyerekek csak úgy özönlenek utánunk.

— Ez mind a magáé? Hány gyerekük van?

— Tizenegy.

Az ember megáll, meghökken. Tizenegy gyerek. Szinte hitetlenül nézem a testnélküli kisasszonykát.

— Mind a magáé?

— Mind — nevet és szemérmesen kapja az arca elé a kezét.

A szobában három ágy, egy asztal és két szék. Az ablak alatt egy lócaláda. Még egy fiókos komótot látni. Első pillanatban csak azt látom, hogy mintha hurcolkodás lenne vagy mi, két ágyban semmi nincs. A harmadikban van valami ágynemű, letakarva.

Megszédülök, a gyerekek zajban vesznek körül és némán figyelnek ránk.

A komót előtt egy férfi ül, hihetetlen ruhában. Mintha most bújt volna ki az agyaggödörből, egész sárga és oly elnyűtt, amilyet még alig láttam, valósággal egy összecsavart rongycsomó.

— Tessék helyet foglalni.

Az asztalon egy elég nagy lábas, félig paprikás krumplival. Dél van, itt éppen ebédelni készülnek. Az egész szoba tele van a krumpliétel szagával. A lábas, amiben főtt, csak úgy le van téve az asztalra, se abrosz, se semmi evőeszköz, semmi terítés. Az üres asztalon gőzölög a lepattant oldalú zománcedény.

— Ebédelnek?

— Igen, adok a gyerekeknek.

— Mit ettél ma? — kérdem a szöszke kislányt, az elhúzza a fejét.

— Ma még igazán azt mondhatom, nem is ettek — szerénykedik vidáman és szégyenkezve az asszony. — Nem vót mit adni nekik. Megmondom, ahogy van.

— Én csak azért jöttem — mondom — hogy a kubikosok sorsáról beszéljek magával, mert azt mondták, maga csoportvezető és a legjobb felvilágosításokat adhatja.

— Hát kérem, arról nem érdemes beszélni — szól a férfi nagyon intelligens, nyugodt és meggyőződéses hangon. — Ez ma már nem élet. Nem kereset. Tessék megnézni, hogy vagyunk.

Gondolkozva nézem őket.

— Mi van az ágyban? Min alusznak?

— Nincs abba már szalma sem.

Ez megfoghatatlan. Úgy tűnik fel, mintha a jég verte volna el ezt az egész életet, mint a tavaszon a határt. Szentes városa az egész hatvanezer holdas határban ilyen üres, még a fákat is megölte a május 28-i jégverés. De hogy az a lakásokba is így belenyúlt...

— Úgy hallom, most van munkájuk.

— Van. Még van. Éppen azért vagyok itthon, mert ötünket beküldtek a főispán úrhoz, hogy a munkával végeztünk, nincs tovább pénz, hát arra kértük, eszközöljön ki még valamit, és ő azzal biztatott meg, hogy sikerült még húszezer pengőt kieszközölni a kormánynál az útépítés folytatására. Most vagy két hétre újra el vagyunk látva... Négyszázan dolgozunk azon a szakaszon, hát talán két hétre még lesz munka.

— Mennyit dolgozott ebben az évben?

— Február végén kezdtük, február, március, áprilisban dolgoztunk nyolc-kilenc hetet, avval keresett egy-egy ember 76 pengőt. Akkor elmentem harmados fődet kapálni, azt is csak egyedül magam míveltem meg, a feleségemnek nincs ideje segíteni a gyerekektől — abból kerestem hat mázsa kukoricát és két mázsa 60 kiló búzát. Augusztus végén kezdtük az útmunkát, ott dolgoztunk öt hetet, ez 40 pengő kereset... mert hetenként megkeresünk 7.50-et, 7.80-at.

— Szóval maga ebben az évben keresett 116 pengőt?

— Még lesz két hét, ha a húszezer pengőt csakugyan kiutalják a munkára. Még tizenöt pengőt megkereshetek... De itt a tél és semmi sincs. Majd megbolondulok, hogy mi lesz velünk a télen. Egy szem krumpli, egy rántásnak való liszt, zsír, egy szál szalma, fa, ruha, egyszóval semmi, de semmi sincs.

Egyszerűen nem értem a dolgot. Elfogadom, hogy van szegénység. De avval jöttem ide, hogy a kubikosoknak egy vezető emberével tárgyalok a helyzetükről, és hogy még az is, aki csoportvezető, vagy nem tudom, mit jelent ez, bandavezér, tehát az, aki kiszámítja a kubikot, a munkamennyiséget és szervez és tárgyal a főispánnal — hogy az, maga, ilyen állapotban van, felfoghatatlan.

— Hányan vannak maguk itt Szentesen, kubikosok?

— Ezer, ezerötszázról beszélnek, de annyi nincs, mert aki csak tehette, vagy elszegődött tanyákra, vagy elment más iparra, de öt-hatszáz vállalkozó férfi ma is van még. 1880-ban kezdődött a kubikosmunka nálunk, az algyői munkákkal. Abban az időben a napi kereset két és fél forint volt. Azután nagy tömegek mentek Boszniába, Morvába, Ausztriába, Németországba, 1925-ben még 8-9 pengőre ment a napi kereset, 1928-ban már csak 5-6 pengő volt. 1930-ban 4 pengőre esett. És most, 1935-ben 1.50-1.60 az egész. És az a baj kérem, hogy akkordba kell dolgozni, de rezsibe fizetnek.

Tökéletes kifejezése a Bedeaux-rendszernek: a munkaadók rájöttek, hogy a munkavégző, ha akkordba, szakmányba, általajában vállalja a munkát, akkor aránytalanul többet tud dolgozni. Ezt megfordították, s most a legmagasabb teljesítményt kell adniok, hogy a napszámot megkaphassák.

A paprikáskrumpli azonban csak hűl az asztalon, s biztatom az asszonyt, hogy csak lássa el a gyerekeket. Megható volt nézni, ahogy elosztotta, két-két gyerek egy tányérra így többnek látszott.

— Az a baj, hogy nem elég, hogy az ember dolgozik, enni is kell. Ha nem eszik, akkor egyáltaláján nem bírja húzni a taligát...

Kiszámította, hogy négy pengő hatvan okvetlen kell egy hétre neki, úgy hogy nem tud három pengőnél többet adni a családnak haza. Ebből kell megélni az asszonynak a gyerekekkel.

— Hol van itt tizenegy gyerek? — kérdem.

— Hát egy az apjával dolgozik, egy ki van adva munkára Ez a kicsi már három éve kenyérkereső, hatéves korában elment pásztornak, most kilenc éves, kap egy nyárra kosztot és tizenöt pengőt, három meg meghalt. Hat van idehaza velem, meg egy öregasszony, aki nem rokon, csak szegény jó asszony, annak is kell néha adni egy falatot, mert különben itt halna meg köztünk... Nincs állat, amelyik ezt a nyomort elbírná, az emberen kívül.

— Volt maga a harctéren?

— Vótam bizony.

— Milyen sarzsija volt?

— Őrmester voltam, mint tiszthelyettes szereltem le. Az aranyon kívül minden megvan: van két nagyezüstöm, két kisezüstöm, három bronzom és Károly csapatkeresztem.

Mit kellett egy Rátkai Sándor nevű magyarnak végezni odakinn, hogy ennyi kitüntetést kapjon az osztrák hadvezetőségtől? És az mind semmi ahhoz a hősi fronthoz képest, amit ma kell tartania az üres ágyak és az éhes gyomrok tűzvonalában.

Szentes, 1935 október