A legszebb pillanatok nem azok, amikor hatalmat érzel vagy gazdagnak képzeled magad. Ezek ugyanis átmeneti érzések, amelyek nem kísérnek el az örökkévalóság felé vezető úton. A szeretet és a törődés azonban - valamiért - lényünkbe ívódik, gyorsan és zökkenőmentesen, ahogyan a friss esővizet felissza a kiszáradt föld.

Amikor fontos pillanatok után kutatok az emlékezetemben, leginkább érzelmes, szomorú és felemelő jelenetek jutnak az eszembe.

Például a házunkból kivezető pár lépés, amikor a ráktól elgyötört apám utánam szólt: vigyázz magadra, kisfiam, és mindketten tudtuk, hogy soha többé nem találkozunk.

Vagy az a másfél perc, amikor a kórházban behívtak egy szobába, ahol ott feküdt egy kedvesen fintorgó újszülött, én pedig a karomba vettem, és hangos szóval azt mondtam neki, hogy kisfiam, mostantól együtt leszünk egy ideig, vigyázok rád, szeretlek.

Arra is emlékszem, hogy egy szilveszteri bulin eltoltam magamtól az újabb üveg bort, kimentem a hótól csillogó udvarra, és nagy levegővétel után felhívtam valakit, aki nem sejtette, hogy éppen én kívánok majd neki boldog új esztendőt, de nagyon megörült annak, hogy beszélünk végre.

Amióta az eszemet tudom, mindig hittem, nem pedig pusztán sejtettem, hogy Isten létezik, hogy ő teremtett minket, tőle érkezünk és hozzá érünk vissza. Felnőttként arra is ráébredtem, hogy lényünk szakrális eredete életünk legfontosabb titka, megfejtésével pedig érdemes valamire jutnunk, ha nem akarunk örökké sötétben botorkálni.

Felidézem magamban színes és kalandos gyermekkoromat is, és arra gondolok, hogy az akkori főszereplők közül szinte már alig él valaki: meghalt a rokonaim nagy része, meghaltak a szomszédok, a tanárok, a boltos bácsi, meghalt mindenki, és mégis élnek valamiképpen, amíg szeretettel emlékszünk rájuk.

Utazásaim nem elégtétellel, hanem a csoda érzésével töltöttek el, ajándékba kapott tájak, emberek, helyszínek emléke kavarog bennem, jó, hogy már láttam, éreztem, megtapasztaltam olyan sok mindent.

Ilyesmi pereg majd végig bennünk utolsó perceinkben, ebben biztos vagyok.

Arra viszont nem emlékszem, kit szerettem vagy nem szerettem mondjuk 2003-ban. Fogalmam sincs továbbá, mi lehet azokkal, akikkel nem tudtam közös mezőre jutni, elvesztek emberek, és nem pár százan, akár pár ezren is - nem baj, így van rendjén. Nem hiányoztak, nem hiányoznak, és nem azért, mert bárki ellen haragot táplálnék, hanem azért, mert már semmi közünk egymáshoz.

Azt sem tudom, mikor mennyi volt a fizetésem, mikor milyen hatalmasnak vagy kicsinek éreztem magam, alig tudom felidézni, hogy mikor mennyiért mennyit fizettem, ha kellett.

Így van ez.

Ha ezt megérted, készen állsz a halálra, de még inkább arra, hogy valóságos és teljes életet élj. Hogy szeress és haladj nyíltan, egyenesen, Istenben bízva, hogy légy önmagad bátran és megalkuvás nélkül - megteheted, hiszen szabad ember vagy.