Van ebben az országban úgy hatezer ember, aki valósággal bepállik az izgalomtól, hogy ki, milyen politikai vitákat rendez, valamint hogy ők maguk vajon vendégek vagy vitavezetők lesznek, és egyébként képernyőre kerül-e vajon a dolog, valamint, hogy kinek van igaza, kinek nincs, és egyébként is, miért nincs normális közéleti hangnem Magyarországon, amikor máshol olyan pazar pártatlansággal vitatkoznak az emberek.

Valójában a kívánt politikai vitáknak konkrétan semmi értelmük és hasznuk nincs az önajnározáson és a vágyott buksimogatáson kívül, ilyesmire csak azok gerjednek, akik szerelmesek önmagukba, valamint megkerülhetetlen tényezőnek hiszik magukat (jaj, szegénykéim...).

Másfelől pedig aki még ott tart, hogy politikai vita így meg úgy, annak nagyon sokat kell haladnia a saját útján, amíg ráébred, hogy a világon nagyjából minden, a versolvasástól vagy gyümölcsszedéstől a nagymosáson át az otthoni barkácsolásig ezerszer fontosabb, mint hogy egy másik idiótával értelmiségi kappanhangon óbégass egy órán keresztül, az a néhány száz hülye meg feszülten figyelje, hogy momentán éppen kinek az izmusa győz.

Hülyék. Komolyan mondom.

Annyira utálatos, egyúttal ostoba, fejletlen és alacsony szintű ez a politikailag kitenyésztett értelmiségi kaszt, hogy az elmondhatatlan.

Tanulság: az ember a maga szellemi munkájában vagy elfoglaltságában soha, semmilyen módon ne osztozzon ezekkel a hullarágókkal, különben állandóan magyarázkodnia kell, hogy miért van több esze, tehetsége és tudása ezeknél, következésképpen nem tud a valóban fontos dolgaira összpontosítani, mert ezek elrabolják a valódi alkotásra szánt drága időt.

Valamikor nem értettem én ezt, össze is járogattam vitatkozni mindenfélékkel, először baráti társaságba, aztán nyilvános rendezvényen is. Amióta már a nevüket is elfelejtettem, boldog és szabad ember vagyok. Most a fiammal szoktam beszélgetni, olykor lemegyek kajszilekvárért a garázsba, valamint megsimogatom a német söröskorsóimat, és egyáltalán nem aggódom azért, hogy néhány seggarcnak tetszem-e vagy sem. Ha pedig gondolok egyet, írok egy könyvet, vagy elutazom valahova, esetleg főzök valamit a haverjaimnak, eljönnek, sztorizunk és emlékezünk. Remekül érzem magam tehát, és szeretnélek bátorítani, hogy te se bódulj bele a forgószélbe, hagyd meg a forgolódást azoknak, akiknek semmijük nincs, csak az ambícióik és a szép, hosszú nyelvük.

Köszönöm a figyelmet.