Ma arra gondoltam reggel, hogy élni szép, valamint hogy lassan megmozdulnak "odalent" a csukák. :)

Remek érzés. Ebből még bármi lehet. A legvalószínűbb, hogy ha minden jól halad, halfogós ősz elé nézünk, sok gumicsizmás talpalással, villantózással, hajnali csenddel, etetőszaggal és fifikás csomókkal.

Éppen ezért felteszem ide egy új cikkemet, nemrég jelent meg lapunkban, a Magyar Nemzetben. Azt hiszem, csak printben közöltük, szóval, nemigen olvashattátok. Tessék:

MIÉRT SZERETSZ HORGÁSZNI?

Nem is annyira valóságos talány, inkább furcsa kényszerképzetek eredője a címben feltett kérdés. Másnak ugyanis aligha nevezhetjük, amikor az ember lehajtott fejjel tűnődik, hiszen válaszolnia kellene, amikor nem is olyan egyszerű. Hiszen ha a kérdés – mondjuk ki újra: miért szeretsz horgászni? – megérkezik, teljesen világos, hogy aki kérdezi, még soha nem horgászott, vagy nem éppen úgy, ahogyan kellett volna. Következésképpen az ő koordináta-rendszerébe volna muszáj lépned, hogy ne mondj égbekiáltó szamárságot.

Szóval, hogy miért is jó horgászni, arra nézve az első választ gyerekkoromban hallottam. Hogy tudniillik ez volna a „csendes emberek sportja”. A horgászok tehát egész nap annyit sem szólnak, hogy bikkmakk, otthon, munkában, az utcán, egész álló nap csak csak hallgatnak. Így aztán teljesen világos, hogy azért szeretnek horgászni, mert akkor sem kell szólniuk semmit. Széles körben elterjedt továbbá az a magyarázat, hogy aki szeret üldögélni, biztosan horgász lesz, mert el sem kell mozdulnia a székéről – erre nézve az őszi villantózáskor a lábaimba tett súlyos kilométereket hozom fel cáfolatként. Újabban azt is hallom a horgászokról, hogy zsákmányoló zsarnokok, akiknek egyetlen vágyuk, hogy kézre kerítsék a szegény halakat, ami ugye, súlyos visszaélés a halak velük született jogai ellen, pláne ha a történet csattanójaként paprikás lében megfőzzük őket. Szóval, magyarázat akad mindenre, de – mondanom sem kell – a valóságos horgászélményt egyikkel sem érdemes azonosítani. Nem vagyunk némák, lusták, sőt állatkínzók sem. Másról lehet itt szó.

Híresebb, gondolkodó horgászok azért elejtettek néhány morzsát számunkra. Szent-Györgyi Albert például úgy fogalmazott, hogy sokkal jobb nagy horoggal nem fogni nagy halat, mint kis horoggal megakasztani a kis halat. Van benne valami – a nagyságra azonban születni kell. Carl Sagan úgy vélte, a horgászást az ember és a természet közötti harmónia élteti. Nyilván ez is igaz, de ugyanezt elmondhatjuk az erdészről, tengerészről, méhészről is. Herbert Hoover volt amerikai elnök szerint pedig nem a hal birtoklása a lényeg, hanem az, hogy visszatérünk ősapáink egyszerűségéhez. Talán ez utóbbival érthetünk egyet igazán.

Nem szeretek halastóban horgászni. Sőt a tömegben letelepített halak sem vonzanak. Az ősvizeket keresem, a vad és zabolátlan tájat, ahol a csizmám nyomán még buzog a víz az ártéri erdőben, amikor a folyó felé ballagok. Az sem zavar, ha szúnyogok lepnek meg, hiszen bekentem már szabadon hagyott testrészeimet azzal az irtózatos szagú kenőccsel, aminek puszta szaglása örökös kórságot okoz minden élő teremtménynek. Horgászni hajnalban a legjobb, amikor az autóban már ott zötyög a termoszban a lefőtt kávé, és bármi történjen, először az ember leül a vízpartra, iszik egy pohárkával, miközben haditervet készít. Tűnődve nézem ilyenkor a túlsó partot, és ha ködöt borít a tájra az őszi hajnal, mintha hajdani lovasok ügetését is hallanám. A víz fát, bokrot sodor lefelé, kintről olykor örvényeket is látni, amelyek annyi elővigyázatlan emberrel, állattal végeztek már az idők során. A Tisza és a Duna tehát gyilkos hajlamú, de aki szépen faggatja, annak megadja magát. Tisztelet és meghajlás a nagyobb erő, a teremtő akarat előtt: így kezdődik számunkra a mai reggel. Csend van, de ahogyan megvirrad, a madarak kórusa hangzik a víz felett, majd sodorja a víz a hangot, egészen messze, ahol talán valaki, ugyanígy a parton tűnődve ugyanazt gondolja, mint én.

Amikor elhelyezkedtünk, botjaink pedig már vigyázzban állnak, sok-sok méterre tőlünk kishallal, gilisztával, kukoricával vagy csontkukaccal a horgon, reményteljes várakozást élünk át. Odalent, a mélyben, abban a rejtélyes, soha nem látott, másik világban most ők a megfigyelőink. Nem csalinak küldtük oda őket, hanem felfedezőnek. Amit kiragadnak és felszínre hoznak onnan, nem azért kell nekünk, mert birtokolni és fogyasztani akarunk, hanem mert hiszünk a szakralitásban. Amikor váratlanul megremeg a feeder bot vége, majd meghajlik, mi pedig bevágunk, akad két másodperc, amivel nehéz utólag elszámolni. Pontosan olyan, mint amikor autóval lesodródunk az útról, nekiütközünk egy másik kocsinak, és nem emlékszünk az eltelt időre, képtelenek vagyunk felmérni a másodperceket. Vagy amikor megdöbbenünk valamin, a szívünk kalapálni kezd, vagy éppen váratlanul megörülünk valaminek, és eláll a szavunk a boldogságtól. Amikor az ember nem érzi az időt, ha csak rövid ideig is, átbillen egy másik valóságba, kilép a saját tér-idő kontinuitásából, és amikor visszabillen, képtelen elmondani, mit élt át. A kapás utolsó fázisától, amikor a botot felemelem és bevágok, egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy megvan vagy nincs a hal, valami ilyesmi játszódik le bennem. Aztán amikor a hal vadul húzni kezd, próbál visszatérni a vad, ismeretlen mélybe, már a súlyát is érzem. Fárasztás közben arra gondolok, milyen hal lehet, másképp húz a harcsa, a csuka, a süllő (ha csak a ragadozókról beszélünk). És persze rövid idő múltán azt is nagyjából sejtjük, mekkora lehet, s hogy mi vár ránk, mennyire kell megküzdeni a zsákmányért.

Amiről utóbb szó esett, az egyik legősibb emberi élmény. A horgászatban, a vadászatban a beteljesülés pillanata a legvonzóbb. Vagy talán fogalmazzunk pontosabban: a megélt szakralitás. A harmónia helyrebillentése, hogy a teremtett világot szemlélni, megérteni, óvni csak úgy szabad, ha egyúttal megértjük azt is, hogy mit keresünk benne. Olykor vadállatok vagyunk, hiszen szükség esetén zsákmányolunk belőle, de egyúttal emberek is, eltelve hittel és reménnyel: az ősidőktől kezdve hálát adunk a zsákmányért, és megkövetjük a Teremtőt, hogy lelőttük, megfogtuk, elejtettük a vadat, halat, madarat (a vadászok sem pusztán azért vacsoráznak és isznak áldomást együtt, mert önmagában bármi értelme lenne, hanem a hajdani engesztelő áldozat él tovább a mai vadászházak hosszú asztalánál). Lesüllyedtünk, behatoltunk, előbújtunk, és abban a másik, a miénknél ősibb világban megmerítkeztünk, majd megállítottuk az időt, és halhatatlanok lettünk. Csakis ennek a furcsa hátraarcnak van, lehet értelme. Hiszen a világ, amelyből vétettünk, visszafogadja gyarló gyermekét. Azt, aki elköltözött innen, városokat épít, gépeket készít, néha pedig a maga önző felindulásából elpusztítja a növény- és állatvilágot, szennyezi a levegőt, felszántja a földet. Aztán jajgatunk és kacagunk, hiszen emberek vagyunk. De létezésünk mélyebb értelmében mégis osztozunk azokkal, akikkel évmilliókig együtt éltünk, láttuk egymást felnőni, egybe tartoztunk. Most pedig újra és újra leülünk a vízpartra, iszunk egy kávét, és újra megéljünk a találkozás szent pillanatát. Hogy emberi lényként teljesebben, szebben és értelmesebben élhessünk, a modern kor gyermekei lévén közös engesztelő áldozat nélkül, de magányosan, a régi ösvényen haladva, mégis új utak felé járva.

Azt hiszem, ezért jó horgászni, igen.