Olyan jó visszajelzéseket írtatok a tegnapi bejegyzésemről, hogy gondoltam, folytatom a néhány évtizedig virágzó, majd a múlt század elején bezárt Hauber § Reuther gyár sztoriját. Találtam egy érdekes cikket, Eva Willberg írta a bajor söröskorsógyár történetéről a freisingi Fink Magazinba. Ebből fordítok le nektek pár bekezdést, tényleg csak a legérdekesebb részeket:

"A sómázas kőedény kancsóknak hagyományuk van Bajorországban, mindig is rendkívül népszerűek voltak. Leginkább praktikus okokból, hiszen ideálisak a sör élvezetéhez: az agyag hűsítő hatású, a sómáz felületi tulajdonságai pedig azt jelentik, hogy a szén-dioxid hosszabb ideig kötött marad a sörben. Ezért nem meglepő, hogy a 19. században „a kőből készült sörösdobozokat széles körben használták Dél-Németországban, különösen Bajorországban sör ivóedényeként”.

A söröskorsókat eleinte Westerwaldban gyártották, ahol Európa legnagyobb agyaglelőhelyei találhatók a legtisztább és legjobb minőségű agyaggal. Ezek az agyaglerakódások a 15. századtól elősegítették a kőedénygyártás fejlődését, emiatt a Kannenbäckerland (kb. fazékas pékek földje - SZZL) nevet adták ennek a területnek. A Westerwaldban gyártott kőedényeket Európa-szerte használták. 1865-ben Wilhelm Müller grenzhauseni lelkész így számolt be erről: „A cserepek értékesítési területe Dél-Németország, főleg Bajorország, ahol a sör élvezetéhez hihetetlen mennyiségű ilyen ivóeszközre van szükség.” 1895-ben a poroszországi kőedénygyártás helyzetéről írt tanulmány szerint: „A délnémetek nem szoknak le a westerwaldi kőkorongba való sörről."

Így aztán logikus, hogy a 19. század második felében Freisingben összefogtak a vállalkozók, hogy a helyszínen gyártsák a népszerű kőkorsókat. Az első Adam Schön az Erlangen melletti Röttenbachból. Amikor Adam Schön és Max Borho 1875-ben elkezdett kőedénygyárat építeni Freisingben, az akkori 62-es - ma Am Wörth 28 - ingatlant választották helyszínül Az agyagot végül Westerwaldból kellett behozni. Az egész napos tűzhöz fát tutajoztattak az Isaron.

(...)

A sótüzeknél megszokott tömeges füstképződés, a sólyukakból kicsapó lángok és a kemence zúgó dübörgése akut tűzveszély benyomását keltette. Amint a munkát elkezdték, a gyárat bezárták. Miután adományozókat keresett a felújítás finanszírozására, Adam Schön megtalálta Albert Haubert Stuttgartban és Anton Dannert Dillingenben. 1876 ​​májusában közösen megalapították a Schön, Hauber & Co céget. Danner majd Schön elhagyta a hamarosan virágzó gyárat. 1879. május 3-tól, Hauber sógora, Johann Reuther csatlakozásával (a Nürnberg melletti Altdorfból érkezett) a kőedénygyárat hivatalosan Hauber & Reuthernek nevezték. A termékeket saját márkájukkal címkézték – vezetéknevük első betűivel: „HR”.

A kezdeti években a Hauber & Reuther szürke, csökkentett égetett kőedényeket gyártott sómázzal. Gyakran kobaltkék, mangánbarna és mangánlila festékkel díszítettek. A Westerwald Merkelbach & Wick gyárral kötött üzlet révén a Hauber & Reuther az 1880-as évektől népszerű elefántcsont kőedényeket is el tudta adni saját festményével. Hengeres és hagymás söröskorsók, figurális formájú ivóedények, a szerzetesek és apácák, valamint a reneszánsz korában gazdagon díszített kőedények másolatai tették ki a korai szürke kőedénygyártás nagy részét. Nem álltak meg a "régi bemutató- és ivóedények utánzatainál", a történelmi formákat új módon rakták össze, és nagy gonddal, rendkívül kidolgozott külsőben gondolkodtak.

A kancsók formázása, festése és kiégetése után következhetett a befejezés. A legáltalánosabb módszer a fedők hozzáadása. Bevett gyakorlat volt, hogy a korsókat, korsókat szinte kivétel nélkül bádogfedelekkel szerelték fel, amelyeketr általában igen gazdagon, historista stílusban díszítettek. A megőrzött kancsók és kancsók fedelére ónöntödei nyomok kerültek, köztük a két freisingi ónöntödétől, Peter Reilltől és Joseph Reilltől. A söröskorsókat a speciálisan süllyesztett talpba általában Svájcból importált kis zenedobozokkal is ellátták. A kottadobozok feltekerése után valamilyen népszerű dallam szólalt meg, amikor a kancsót felemelték, és addig szólt, amíg le nem tették.

A freisingi Hauber & Reuther 29 éven keresztül elképesztően sokféle söröskorsót és korsót, ivóedényt, puncstálat, vázát, likőrkészletet stb. gyártott nagy sikerrel, és exportált a világ minden tájára. Miután azonban a cég 1904-ben csődbe ment, a freisingi és környéki kőedénygyártás hamarosan feledésbe merült. De a termékek még ma is nagyon népszerűek a gyűjtők körében. Az 1980-as és 90-es években a német söröskorsók iránti érdeklődés tetőzött, különösen az Egyesült Államokban és Kanadában. Erre a „konjunktúrára” még a hollywoodi produkciós tervezők is rétettek egy lapáttal. A Columbo krimisorozat 1990-es Nyugodj békében, Mrs. Columbo c. részében például megjelent két kancsó, amelyet a Hauber & Reuther is gyártott. Nem állapítható meg biztosan, hogy a filmben látott darabok valóban Freisingből származtak-e. Mindenesetre ez a jelenet mutatja a gyűjthető söröskorsók népszerűségét ebben az időszakban.

A mai Am Wörth parkolóház területén 1988-ban végzett ásatással ismét beszédtéma lett a freisingi kőedénygyártás. Erwin Neumair és Prof. Herbert Hagn a Freising Régészeti Egyesület tagjaival nagyszámú szilánkot talált a műhelyhulladékban. Az egykori gyár területén 1990-ben és 1994-ben végzett ásatásokon további leletek kerültek elő.

A feltárt ház ma is az egykori Hauber & Reuther gyár helyén található. A hátsó épületet és a később hozzáépített épületet lebontották, kertet alakítottak ki. Látszólag semmi sem emlékeztet az egykori freisingi kőedénygyárra, amelynek termékeit a világ minden tájára exportálták. Néhány szilánk még ma is a földben rejtőzik, a Hauberről és Reutherről mesél a jövendő korszak felfedezőinek.

Az ásatási leletek legutóbbi megtekintése és vizsgálata során a több ezer meg ezer szilánk között előkerült egy szilánk a "freisingi medvével”. Ez jelzi az egyetlen közvetlen vizuális kapcsolatot a Hauber & Reuther és Freising város kőedényeinek tervezésében."