Kedves barátaim!

Közeledik a nap, amikor megjelenik Kodolányi Jánosról írt könyvem. Izgatottan várom a szeptember közepét - ez a várakozás most nagyon más, mint az eddigiek. Engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy - szerintem izgalmas - részletet Kodolányi János háború utáni állambiztonsági megfigyelésének történetéről.

Könyvbemutatóim, köztük az első, budapesti bemutató időpontjáról, helyszínéről, résztvevőiról hamarosan tájékoztatlak benneteket.

Jó olvasást! Várlak benneteket !:)

"A rendszerváltozás óta sokkal több forrást ismerünk Kodolányiék balatonakarattyai életéről, mint annak előtte. Időközben megszaporodtak a személyes visszaemlékezések, köztük olyanok, amelyeket politikai tiltás miatt 1990-ig nemigen közölhettek. A bizalmas beszélgetésekről, az író magánügyeiről az utóbbi néhány évben azonban már kevés fontos részlet derült ki, tekintve, hogy a szemtanúk, vagyis Kodolányi kortársai közül időközben sokan elhunytak. Tény az is, hogy a népi írók népszerűsége és olvasottsága valamennyire megkopott az új évezredben, de ennek fő oka leginkább az irodalomhoz és a könyvekhez fűződő fogyasztói magatartás átalakulása. Ami Kodolányi Jánost illeti, változatlanul olvassák regényeit, novelláit, nem süllyedt el a nemzeti emlékezetben, mint oly sok írótársa. Éppen ezért az életéről, belső emigrációjáról tudósító írásokat szívesen közölték és közlik folyóirataink. Akad azonban egy olyan fontos területe a Kodolányi-kutatásnak, amelyről sokáig szinte semmilyen információval nem rendelkeztünk, az utóbbi években mégis egyre több részlethez jutunk hozzá. Az állambiztonsági iratokról van szó, amelyek két szempontból is különösen fontosak számunkra: tudósítanak az író „láthatatlan” életéről, valamint megvilágítják az ellene fellépő hatóságok magatartását.

Bár 1956 után jóval több állambiztonsági irat foglalkozik Kodolányi személyével, mint a forradalom előtt, néhány részlet azért ismert ebből az időszakból is. Szőnyei Tamás idézi Rajnai Sándor őrnagy 1954 márciusi jelentését, amelyből világosan kiderült, hogy mikor kezdték érdemben, szervezetten megfigyelni a népi írókat. Az őrnagy szót ejtett arról is, hogyan látták őket csoportként, egyénileg: „1950 óta foglalkozunk aktívabban, operatív szempontból a ’népi írók” csoportjával. A csoport magvát Sinka István, Féja Géza, Kodolányi János és Erdélyi József ’népi írók’ képezik. Hozzájuk kapcsolódnak szorosan és lazábban más írók. Szembeállnak a népi demokráciával, a Párt parasztpolitikájával. Ezzel kapcsolatban narodnyik nézeteket vallanak. Fő tevékenységi területük az irodalom. Távol maradtak irodalmi életünktől, sőt ellenforradalmi írói tevékenységet fejtenek ki. Ellenforradalmi hangú kézirataikat bizalmas összejöveteleiken felolvassák egymás között – anyagi támogatás ellenében – terjesztik. Céljuk: szellemi felkészülés a remélt ’rendszerváltozás’ utáni fellépésre. A remélt ’rendszerváltozást’ a harmadik világháború amerikai győzelmétől remélik.”

A jelentésből tehát világosan kiderül, hogy a népi írók módszeres, operatív megfigyelésének kezdete az 1950-es esztendő. Természetesen már előtte is gyűjtöttek róluk adatokat (a kommunistákkal szövetséges Veres Péterről például 1945 tavasza óta), de az állambiztonsági rendszer átalakítása, szovjet mintához igazítása éppen 1950-ben zajlott. Papp István kutatásaiból tudjuk, hogy Illyés ellen is 1950-51-ben indult meg a módszeres állambiztonsági fellépés. Illyés személyi dossziéjáról az objektumdossziék nyilvántartási naplója, az úgynevezett O-napló tanúskodik. Ebből kiderül, hogy az Illyés-dosszié az irattárba kerüléskor (vagyis a titkos adatgyűjtés befejezésekor) 153 oldalból állt.

Hogy Kodolányi János ellen milyen erővel, befolyással igyekezett fellépni az államvédelem, jól mutatja, hogy az ő dossziéja 432 oldalasra duzzadt. Illyés dossziéja egyébként nem maradt ránk, de egy feltüntetett évszámból tudjuk, hogy a rendszerváltozáskor, 1989-ben zúzták be. Így aztán róla – ahogyan Kodolányiról is – leginkább mások fennmaradt dossziéjából, jelentésekből, különféle utasításokból szerezhetünk adatokat. Papp István arról is tudósít bennünket, hogy „Kodolányi Jánosra a politikai rendőrség külön dossziét nyitott, amelyet azonban – sajnos, nem tudni mikor – megsemmisítettek.”

(...)

Tudjuk azt is, hogy a hatóságok korán felfigyeltek a pezsgő balatoni irodalmi közéletre. Amikor „Juhász Lajos” ügynök – vagyis Kristó Nagy István – közölte, hogy Szabó Lőrinc Tihanyba utazik, Féja pedig Füreden tartózkodik – vagyis mindketten más gyanús írókkal tanácskozhatnak – Gál Ferenc hadnagy a Veszprém megyei kollégákkal igyekezett megszervezni a balatoni írótársaság
megfigyelését. Kodolányi az ekkori iratokban is felbukkant: Fazekas István főhadnagy 1952 májusában az ő, júniusban pedig Ignácz Rózsa házának külső, hálózati úton történő megfigyelését
javasolta. Ez azt jelentette, hogy Kodolányiék akarattyai házánál minden valószínűség szerint feljegyezték, hogy ki érkezik, ki távozik, vagyis kikkel találkoznak a háziak. Dr. Tompa Kálmán, a népi írók orvosa és barátja ellen még szigorúbban léptek fel néhány évvel később: lehallgatták a telefonját, ellenőrizték a levelezését, előkészítették privát rendelője bemikrofonozását. Ha 1958-ban képesek voltak erre, minden bizonnyal a forradalom előtt is megvoltak a hasonló módszereik – bizonyítékaink nincsenek, de Kodolányi ellen lebonyolíthattak a házuk külső megfigyelésénél
bonyolultabb, komolyabb akciókat is.

Hogy minderről az írók tudtak-e, fontos kérdés. Nyilvánvalóan tisztában voltak azzal, hogy célszemélyek, s hogy az állambiztonság lehallgathatja, figyeltetheti őket. Miután a népi írók az
ötvenes években is rendszeresen találkoztak, vélelmezhető, hogy erről a témáról is beszélgettek egymás közt. Hogy a „dekonspirációkról” (vagyis az ügynökök lepleződéséről), vagy akár egy-egy személlyel kapcsolatos gyanújukról értesítették egymást, mint a Püski-Veres megbeszélés is jelzi, meglehetősen valószínű. Néhány népi író – elsősorban Illyés Gyula és Veres Péter – pártállami kapcsolódásai miatt társainál alkalmasint többet tudhatott a kommunista módszerekről, háttérmozgásokról. Ha pedig megtudtak valamit, a részleteket haladéktalanul közölhették társaikkal. Ennek ellenére természetesen őket is megfigyelte az állambiztonság, ugyanúgy gyanúsak és megbízhatatlanok voltak, mint a „hallgató” népi írók.

Lánya visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a politikai rendőrség olykor látványosan leleplezte magát Kodolányiék előtt. Az író egy ízben panaszkodott, hogy leveleit késve és felbontva kapja meg, majd a továbbiakról így tudósította lányát: „Leveleim késése és felbontása miatt a veszprémi polg. rendőrség nyomozást indított – anélkül hogy panaszt tettem volna! Eléggé meglepő és csodálatos.” Kodolányi általunk elolvasott levelezésében találunk még egy rövid részletet, amelyből az következik, hogy az író tudott az ellene irányuló megfigyelésekről. 1955 áprilisában érdeklődött Szabó Lőrincnél, hogy mi a véleménye egy őt Balatonakarakarattyán meglátogató különös férfiről: „Tegnapelőtt beállított egy szemüveges úriember, Csorba Tibor. Rögtön tegezett, állítólag egy régi könyvnapon ismerkedtünk meg, s ugyanakkor találkozott Tildivel is, ez azonban tökéletes képtelenség, mert ő nem forgolódott a könyvnapokon. A Te környezetedben sem láttam soha, bár bőven beszélt Rólad is, mint ’Lócit’ emlegetett, ami gyanús. Eszembe jutott, hogy annak idején, a daliás napokban Lócit ’Lenci’ megszólítással környékezte meg egy besúgó. Ez rossz érzést támasztott bennem. (…) Itt akarja felállítani víkendházát egy üres telken. Ki ez az ember? Klára megírhatná néhány szóban. Nem szeretnék egy gyanús ember hálójába esni.” Válaszában Mikes Klára tisztázta az illetőt, megírta, hogy Szabó Lőrinc valóban ismeri őt. Mindenesetre ebből a levélváltásból világosan kiderül, hogy Kodolányi éberen figyelte, elemezte gyanús látogatóit.

Ha okkal feltételezzük, hogy az állambiztonság tanulmányozta Kodolányi ki-és bemenő levelezését, nyilvánvalóan elolvasták a beszámolóiban lappangó ironikus mondatokat is. Különösen azok a szövegrészletek figyelemreméltóak, amelyekben gúnyosan szólt a kommunista sajtó, közélet, irodalom különféle jelenségeiről: „Bőven el vagyok látva tárgyilagos hírekkel: valaki előfizetett a Szabad Népre, rendszeresen megkapom a Kominform lapját is, meg jár az Irodalmi Újság, s élvezem Zelk Zoltán, Benjámin László, s Aczél Tamás verseit.” (1951. február 18.) „… a kom. és a kap. rendszer békésen megfér egymás mellett, a békés verseny fogja eldönteni, melyik végül is a jobb, vége a fegyveres osztályharcnak, a világgazdasági konferencia arra törekszik, hogy kapitalista államokban ne legyen munkanélküliség, sztrájk s másfajta forradalmi kavargás, megindul a békés kereskedelem, stb. A Zszszs (Zsemzsinzsibao) még azt is írta, hogy a kapitalista országokban emelni kell a szociális jólétet, s ebben a Szovjet segítségükre lesz. Vége a forradalmi korszaknak, Testvér, s ezt csak azért sajnálom, mert ifjúkoromban igen lelkesedtem a világforradalomért. Nagy optimizmussal tekintek a jövő elé, vénségemre.” (1952. április 10.) „Érdekességekben, sőt fölháborító eseményekben most dúskálhatunk. Itt van mindjárt a nemzetközi zsidó plutokrata, burzsoá, nacionalista, cionista összeesküvés. Égnek áll az ember haja. Hát már a legkiválóbb élenjáró orvosokban sem lehet megbízni? Micsoda süllyedés! Milyen lábbal taposása a tudomány zászlajának! Hallottam viszont, hogy az Írószövetségben íróiskola nyílik a fiatal írók oktatására. Bizonyosan lesznek ’kiértékelések’ és statisztikák és munkaversenyek, fölajánlások is. Kíváncsi vagyok, hogy egy-egy tervév végére hány lírai költőt, fordítót, novellistát, regényírót, stb. termelnek majd. Nagy fölvirágzás várható.” (1953. január 24.) Hogy az állambiztonságiak mindebből megértették-e, hogy Kodolányi voltaképpen szórakozik velük, nem tudjuk, pedig érdekes volna az ő akkori véleményüket is elolvasni.

A már említett „Juhász Lajos”, valódi nevén Kristó Nagy István esete másfajta kérdéseket is felvet. Tudjuk azt, hogy a magyar szellemi élet egyik legaktívabb besúgójaként kilenc dossziényi jelentést írt megbízóinak. Ezekben a jelentésekben apró ügyekről éppen úgy szó esik, mint politikai mozgásokról, rendszerellenes kijelentésekről. Kristó Nagy vélhetően már 1949-től együttműködött a politikai rendőrséggel, de érdemi munkájáról leginkább 1956 után beszélhetünk, egészen a 60-as évekig, amikor széles körű dekonspirálódása miatt kizárták a hálózatból. Csakhogy Kristó Nagyról nemcsak ügynöki működésének végén tudták meg ismerősei, barátai, hogy az állambiztonságnak dolgozik, hanem jóval előbb. Püski Sándor már 1950-ben, tehát őrizetbe vétele és erőszakos beszervezése idején azonosította, hogy ő lehet röplapügyében a besúgó. Azt láttuk, hogy Püski nem tartotta
magában a saját személyét és a népi írókat érintő kényes ügyeket, vagyis ha kétséget kizáróan azonosította Kristó Nagyot, elmondhatta társainak is. Szőnyei Tamás könyvéből tudjuk továbbá, hogy ekkoriban Sinka István „érzékelte, hogy megkörnyékezése egy politikai játszma része, és ’besúgókkal van tele a város’ – Veres Péter figyelmeztette is, hogy ’18/1 (vagyis Kristó Nagy István – Sz.Z.L.) kapcsolatban áll a Hatósággal, de ő ennek ellenére rendszeresen beszélgetett az illetővel, fogadta lakásán.”

Mindez a gondolatkísérlet azért fontos, mert ha így történt, akkor Sinka István – és a többi népi író – hosszú éveken keresztül úgy beszélgetett Kristó Naggyal, hogy pontosan tudta: az állambiztonság embere. Innentől kezdve pedig vagy dezinformálták, vagy kéréseiket, elképzeléseiket tolmácsoltatták
vele a hatóságoknak, esetleg felhasználták őt a saját ügyeik előmozdítására. Még az is elképzelhető, hogy Kristó Nagy pontosan felismerte dekonspirációjának fokát, ezért szövetkezett egyik-másik íróval jelentései megírásában. A választ tehát nem ismerjük, de egy biztos: a népi írók pontosan tudták, hogy szűk baráti, ismerősi körükben besúgók is akadnak. Éppen ezért még a hitelesnek tűnő
állambiztonsági jelentéseket is csak fokozott óvatossággal és kritikával szabad olvasnunk. Arról nem beszélve, hogy maguk az ügynökök is gyakran hazudtak, és nemcsak titkos jelentéseikben, de a nyilvánosságnak is. Kristó Nagy például azt írta egy 1983-as újságcikkében, hogy halála előtt Kodolányi János arra kérte őt, segítsen neki visszatalálni a kommunistákhoz, szeretne belépni az
MSZMP-be. Ez azért is fontos, mert ugyanezekben az időkben Kodolányi református hitéről visszatért katolikusnak, vagyis leginkább a vallás ügyei foglalkoztatták – a kommunista párttagságról szőtt álmodozása tehát életszerűtlen, egyszersmind valószerűtlen is. Arról nem beszélve, hogy eszerint egy nem túl közeli ismerősét kérte meg a tagfelvételi kérelem bizalmas továbbítására, nem pedig mondjuk legjobb barátját, a kommunista Haraszti Sándort. Valószínűleg maga Kristó Nagy is
érezhette, hogy Kodolányi kommunista megtérésének legendája meglehetősen „meredek”, ezért ezzel a furcsa mondattal zárta mondandóját: „Nem érdekel, hogy ezt s a többit, amit elmondtam volt, ki hiszi, ki nem hiszi el.”

A Kodolányiról szóló állambiztonsági iratokat tanulmányozva úgy tűnik, alaposan feltérképezték az írót, folyamatosan figyelték, besúgókat telepítettek köré, igyekeztek minél szélesebb körű
információkat szerezni. 1954 januárjában „Lombos” ügynök jelentette, hogy Kodolányi levélben jelezte Örkény Istvánnak, esetleg kész lenne dolgozni. Néhány hónappal később az államvédelem utasította Kristó Nagyot, látogassa meg Kodolányit és puhatolja ki valós szándékait. Tudták azt is, hogy Sinka István gyakori vendég Balatonakarattyán. „Varga Sándor” ügynök – vagyis Dömötör László – államvédelmi utasításra gyakran közlekedett Illyés és Kodolányi balatoni lakhelye között, majd a megszerzett információkat közölnie kellett Sinkával. Mint ahogyan arról is értesültek az állambiztonságiak, hogy Németh László Akarattyán ezer forintot adott át Kossuth-díjából a nélkülöző Kodolányinak. Tulajdonképpen mindent tudtak. Pontosabban mindent, amit az írók meg akartak osztani velük, vagy nem tartottak annyira fontosnak, hogy titokként rejtegessék magukban. Arra valószínűleg soha nem kapunk választ, hogy a népi írók milyen mélységben látták át az állambiztonsági manipulációkat, de bízvást kijelenthetjük: sokkal többet tudtak a megfigyelés természetrajzáról, mint utólag sejtjük. Sajnos, bizonyos állambiztonsági iratok megsemmisítésével a mai kutatásban nélkülözhetetlen és páratlanul fontos dokumentumok tűntek el. Ha nem kerülnek elő nagy számban lappangó, elrejtett vagy kimentett anyagok, akkor az 1950-es évek állambiztonsági munkájáról újabb fontos részleteket felderíteni már nemigen lehet."