Olvasóként az olyan újságíró vagy amatőr szerző untat a legjobban, aki csakis negatív jelenségekről ír. Értve ezalatt, hogy holnap vége a világnak, eltűnik a magyarság, felszámolják az életformánkat, leradírozzák a nemzeti erőket, valamint úgyis kikapunk a meccs végén, nem lehet normális magánéletünk, minden rossz, gyengék vagyunk, összeszövetkeztek ellenünk.

Én már tizennyolc évesen is untam az önsorsrontást. Hiszen az életünk csodálatos, felsorolhatatlanul sok szép emlékkel, felfedezéssel, kalanddal, megnyugvással, titokkal, őszinte pillanattal. Nyilván akadnak az ember életében rosszabb időszakok, de minél inkább eltelnek az évek, annál kevésbé érdekel az acsargás, a bosszú. Az utóbbi években igyekszem tudatosan így gondolkodni, szeretnék végleg felülkerekedni a magyar búslakodáson. Soha nem szerettem ugyanis a közös jajongást. Igyekszem viccesen vagy biztató szavakkal írni, amikor csak lehet, kívül a politikán, mert sokkal érdekesebbek az emberi történetek, a kultúra néhány morzsája, bármi, ami miatt nem vágjuk fel az ereinket.

Érdemes végiggondolni, megfigyelni, hogy a környezetedben akadnak-e olyanok, akiknek szó szerint életformájuk a nagyipari siránkozás, majd azt is kérdezd meg magadtól, jól érzed-e magad velük, kéz a kézben az állandósult reménytelenségben.

Szerintem ne olvass, ne beszélgess, ne gondolkodj ilyesmiről. Minden pillanat, amit a veszteségek birodalmában töltesz, haszontalan. Mással kell foglalkozni....