Ha minden jól megy, az IdőJel Kiadónál ősszel megjelenik új könyvem Kodolányi Jánosról. Ebből adok most közre egy rövid részletet. A Hallgatásra ítélve fejezetben szót ejtünk a népi írói táboron belüli kapcsolatokról a vészterhes 1945-ös esztendőben, amikor a "demokratikus pártok", vagyis a szovjetbarát kommunisták, szociáldemokraták és polgári radikálisok igyekeztek őket kiszorítani az irodalmi életből. Itt azonban inkább a népi táboron belüli politikai, emberi kapcsolatokat igyekszem bemutatni. Természetesen ennél a kis részletnél jóval részletesebben írok Kodolányi 1944 és 1956 közötti belső száműzetéséről, talán teszek még fel részleteket a megjelenésig. Jó olvasást! (a képen Kodolányi János 1960-ban Balatonalmádiban).

"Szabó Lőrinccel ellentétben Kodolányit a háború után nem idézték igazolóbizottság elé. Éppen ezért meglepő, hogy "házon belül”, vagyis régi ismerőseitől is kapott erős támadásokat. Elsőként Zilahy Lajos hozta szóba őt közvetlenül az ostrom után a Szabadságban, amikor a fasiszta írók között Kodolányit is megnevezte. A két író több helyen és alkalommal is együtt dolgozott, viszonyuk azonban megromlott a háború idején. Nyilvánvalóan nem segítették a közeledést Zilahy gyakori átállásai sem, a Gömbössel találkozót szervező író 1945-ben már a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság elnöke. Kodolányi soha nem tudta megbocsátani a szóban forgó 1945-ös cikket: „Nem vártam ugyan, hogy a veszedelmes, fejemet kockáztató szolgálatokért, amelyeket kötelességemnek tartottam, köszönetet mondjanak, fehér lovon vonultassanak valamely népgyűlésre, és nyilvánosan ünnepeljenek. Viszont, hogy fasisztának mondjanak, s hogy éppen Zilahy Lajos legyen az, aki elsőnek mondja ki rám ezt az arcátlan rágalmat, mégiscsak elviselhetetlennek tartottam.”

A néma forradalom írója, Kovács Imre a Nemzeti Parasztpárt főtitkáraként eleinte szövetséget kínált a többi „demokratikus” erőnek. Nem véletlenül írta 1945 márciusában a Szabad Szóban, hogy pártja „kész a legszorosabb együttműködésre minden párttal, ápolni fogja a jó viszonyt a Kommunista Párttal, a Kisgazdapárttal és a Szociáldemokrata Párttal”, valamint „a nagy lehetőségért köszönetet mond a nagy Sztálin marsallnak, aki megszabadította a magyarságot a hitlerista terrortól és meghajol a diadalmas hadilobogók, az elesett hősök, a kitűnő tisztek, a nagyszerű katonák, a Vörös Hadsereg előtt, amiért felszabadította az országot.” A bátor és harcias publicista hírében álló Kovács Imre leghírhedtebb írása az Egy batyuval (1945. április 22.) nem pusztán kollektívan felelőssé tette a magyarországi németséget a háborúért, de azt is követelte, hogy azonnal, „egy batyuval” takarodjanak az országból, úgy, ahogyan valaha jöttek. Drámai kisiklás decemberben az Ellenforradalom az irodalomban című cikke is. Ebben Kovács Imre a hallgató írók (vagyis Németh László, Kodolányi, Féja, stb.) ellen intézett kirohanást: „Azok az írók, akik eltévedtek, akik nem jól tájékozódtak, rosszul tájékozódtak, nem szólhatnak bele a politikába, mert hiszen előbb le kell vezekelni bűneiket. (…) Aki ma a demokráciát támadja, az elvitatja a magyar néptől a földet, semmibe veszi azt a hallatlan heroizmust, amellyel ez a nép építi újjá az elpusztított országot, a reakciónak drukkol, valamilyen változásra spekulál, kimondom, az ilyen ember a nép, a magyar nép ellensége. (...) Mi azzal a férfiassággal és bátorsággal, ami ezekben az időkben szükséges, megmondjuk, hogy azokkal az írókkal szemben, akik a demokrácia ellen sorakoznak föl, akik hovatovább már ellenforradalmi tevékenységet fejtenek ki, nem ismerünk megbocsátást, nem tekintjük őket többé a magyar nép fiainak, íróinak. Árulók ők, megvetjük őket.” Kovács Imre elsősorban Németh Lászlónak címezte a fentieket, de a többi „hallgató író” is magára ismerhetett. Különösen fájdalmas lehetett az üzenet annak a Nemzeti Parasztpártnak a lapjától, amelynek a szerkesztőbizottságában – Kovács mellett – Darvas József, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Veres Péter foglalt helyett. Emberek, társak, kollégák, akikkel még hónapokkal azelőtt, és voltaképpen akkor is jó viszonyban állt a népi írók másik, megtámadott csoportja.

Zilahy Lajos és Kovács Imre sorsa különös módon alakult néhány év múlva. Miután a kommunisták felszalámizták a rivális pártokat, letartóztatták, eltüntették ellenfeleiket, mindketten végleg elhagyták az országot. 1971-ben Kovács Imre emigrációjában írt cikkében megkövette Németh Lászlót, és valamiféle magyarázatot adott 1945-ös lelkiállapotára: „Problémánk volt, hogy mit csináljunk a ’jobboldalinak’ minősített népi írókkal: nem akartuk kiközösíteni őket, de ahhoz, hogy újból szerepelhessenek, publikálhassanak, megértést vártunk tőlük. Azt szerettük volna, ha passzivitás, húzódozás helyett, megértik az új helyzetet, közénk állnak és segítenek rendbe hozni az országot. Nekem se tetszett sok minden, de a múltba nem léphettünk vissza, csak előre mehettünk és szükségünk volt minden jó szándékú, tisztességes ember támogatására. Néhányuk azonban átmenetinek tekintette az állapotokat és nem akarta kompromittálni magát. Dühbe gurultam és szigorúan megbíráltam őket, talán még azt is leírtam, hogy többé semmi közünk egymáshoz. Leginkább Németh Lászlóra haragudtam, mert félreállásával a magyar szellemi élet legérzékenyebb mezőnye fedezetlen maradt, aminek politikai hatásait én szenvedtem a legjobban, hiszen mind nehezebben tudtam tartani a Parasztpártban a ’nemzeti’ vonalat Erdeiék-Darvasék megújuló támadásaival szemben, ők a kommunistákhoz húztak, Veres Péter naivan és hiszékenyen ingadozott, később ugyan megírta, hogy a szíve amazokkal volt, de azért velem is egyezkedett.”

Ha sorra vesszük, Kodolányi milyen viszonyt ápolt a népi írókkal, hogyan vélekedett, mit mondott, mit írt róluk, rendkívül felemás képet kapunk. Egyrészt Kodolányi a legrapszodikusabb,
legváltozékonyabb személyiségként élt, dolgozott közöttük, éppen ezért ha visszaemlékezéseit, leveleit kutatjuk, egymást kizáró, élesen különböző jellemzéseket találunk. Kodolányi személyiségének egyik kulcsa a fellángoló szeretet és a hideg, durva ítélkezés megbonthatatlan kettősége. Alkotótársait ugyanazzal a túlzó hevülettel nézte, ahogyan az élet más dolgait is. Ha valamit leírt, gyakran előfordult, hogy nem sokkal később már az ellenkezőjét vallotta, de mindkét esetben ugyanazon hévvel és lendülettel alkotta meg véleményét. Ítéletei nemcsak személyes
kapcsolataiban, de irodalmi ízlésében is sokszor következetlenek. Leveleiben többször előfordult, hogy lelkesen felmagasztalt egy írót, majd hamarosan közölte, hogy jobban belegondolva ócskaság, amit az illető közreadott. Pontosan így látta a népi írókat is: hol ezt, hol azt közölte róluk. Éppen ezért nem kezdünk bele végtelen dicséreteinek és szidalmainak ismertetésébe – bár ezeket kivétel nélkül mindegyik írótársával kapcsolatban ránk hagyta, ráadásul hatalmas bőségben –, mégsem haszontalan röviden összefoglalni, 1945 után hogyan vélekedett a népi mozgalom más tagjairól.

Erdei Ferenccel és Darvas Józseffel Kodolányi viszonya tulajdonképpen örökre megromlott. Apró, óvatos lépéseket olykor tettek írótársaikért – Illyés Gyula méltatta is Erdei segítségét Szabó Lőrinc kiszabadításában – de mindketten ügyeltek arra, hogy erősödő politikai pozíciójukat ne veszélyeztessék. Kodolányi Júlia szerint: „Darvas József, a hajdani ’jó barát’ nem kevésbé hirtelen
maradt el. Nem sokkal hamarabb, alig néhány hónappal azelőtt még reggelente elsőként üdvözölte telefonon apámat. Hangsúlyozom: minden nap, minden reggel alvása felől érdeklődött. Hogy aludt, hogy érzi magát? Néhány évvel korábban ugyanis apám közreműködésével kapta meg a jelentős rangot adó Ferenc József irodalmi díjat. (…) A háború után Darvas még azt mondta egy írói körben, Kodolányi köztudomásúan a legnémetellenesebb magyar író, nehéz lesz vele elbánni. Miért akart Darvas az apámmal elbánni? Ki érti ezt? A háború befejezéséig minden könyvét elküldte apámnak igen meleg aláírással. A dedikáció szövege rendszerint ez volt: ’Kodolányi Jánosnak, igaz szeretettel.’ Soha nem nézett többet apám szemébe. Nem mert, vagy nem akart? A temetésére jött csak el, mint az Írószövetség elnöke.”

Veres Péterrel Kodolányi János már 1945-ben is többször megvitatta a teendőket. A balmazújvárosi író óvatos, halogató személyiségéről leveleiben sok szót ejtett, ugyanakkor tény, hogy Veres Péter akart és némileg tudott is segíteni rajta. Kodolányit ugyanakkor mélységesen sértette, hogy amikor egyszer megkérdezte Verest, miért üldözik a népi írókat és személy szerint őt, a válasz csak annyi volt, hogy hol ezt, hol azt az oldalt kell ütni. Hát, oldal vagyok én? – kérdezte Kodolányi, de idővel azért normalizálódott a helyzet. Gyakori látogatásain Veres Péternek annyira megtetszett Balatonakarattya, hogy évekkel később ők is vettek ott egy házat. Kodolányi egyébként többször jelezte leveleiben, hogy a szépíró Veres Pétert sokra becsülte, de politikai, filozófiai vagy irodalomtörténeti fejtegetéseit sekélyesnek, elégtelennek érezte.

Féja Gézával Kodolányinak tulajdonképpen soha nem alakult ki jó kapcsolata. Mindketten túlságosan éles nyelvűek és mozgékonyak voltak ahhoz, hogy baráti együttműködésben tudtak volna dolgozni. Távolította őket az is, hogy amikor Bajcsy-Zsilinszky megszakította az együttműködést Féjával, az utóbbi – talán emiatt – a lapnál továbbra is ott dolgozó Kodolányival is összetűzött. Még a hatvanas években is szórták egymásra a vádakat, Féja pedig Kodolányi halála után megjelentetett emlékező írásaiban feketítette egykori harcostársát. Ennek ellenére mindketten aktív, fontos szereplői a népi mozgalomnak, és időnként – ha csak átmenetileg is – eljutottak a békés egymás mellett élésig.

Illyés Gyulát íróként, emberként Kodolányi egyaránt tisztelte, és pontosan tudta, hogy nagy tekintélyénél fogva érdemi szava lehet a többi párttal – később csak a kommunistákkal – való kapcsolattartásban, párbeszédben. Sinka Istvánnal és Erdélyi Józseffel Kodolányi alapvetően jó személyes viszonyban állt, igaz, Erdélyi többször is kiiratkozott a népi táborból, vele később sem állt helyre a zavartalan kapcsolat. Németh Lászlóval sokat vitatkozott, de mindig elismerte nagy műveltségét, programalkotó, eredeti meglátásait. Tamási Áront nemzedéke talán legtehetségesebb írójának tartotta, tulajdonképpen mindig jó viszonyt ápoltak egymással. Szabó Lőrinccel sokáig a legszemélyesebb, baráti kapcsolatban állt, majd politikai, közéleti nézetkülönbségeik miatt („Szabó Lőrinc németbarát volt, apám meg az ellenkezője” – Kodolányi Júlia) évekre megszakadt köztük a kapcsolat, azonban kibékültek egymással még a háború vége előtt."