Ma az jutott eszembe, hogy ami az ateistának hit, a hívőnek tudás.

Éppen ezért nem szeretem, amikor arról beszélünk, hogy HISZÜNK-E istenben. Valójában én nem hiszek. Mindig TUDTAM, hogy létezik, ő a világ teremtője, engem is ő indított útra, tőle kaptam a lelkemet és a testi életemet is, a lelkem pedig majd hozzá tér vissza.

Ebben az okfejtésben csak egy a baj: aki nem hisz a teremtő Istenben, annak hiába beszél az ember a hitről. Inkább a tudásról kellene szólnia. Esetleg arról, hogy figyeljünk, értelmezzük pontosabban a világot, lássuk meg benne a rendezettséget, a harmóniát, hogy a csendben, a természetben fedezzük fel Istent, Hogy imádkozzunk, kérjünk kegyelmet, és éljünk azzal a tudással egész életünkben, hogy bármikor megérkezhetünk hozzá.

Ezzel a tudással - nem pedig a hittel - bátrabbak és erősebbek leszünk. Egyre gyakrabban mérem a problémáimat a teljességgel, és sokszor olyan nevetséges erőfeszítésnek tűnik minden, aminek az emberek többsége döntő jelentőséget tulajdonít. Ha a végső kérdésekre gyakrabban gondolsz, helyére kerül minden benned. Meg tudsz birkózni a régi bűneiddel, normális emberi kapcsolataid lesznek, jó irányba változol, és egy idő után már nem törődsz azokkal, akik csak el akarnak venni, de adni képtelenek. Tanulási folyamat ez, persze, sokszor kibillen harmóniájából az ember, mert visszahúzzák a rossz ösztönei (én pl. elég indulatos vagyok), de ha tudsz Róla, nem pedig hiszel Benne, végül minden jól alakul.

Isten a teremtő. Minden tőle indul és hozzá tér vissza. Nem alak, nem ember, nem űrlény, hanem láthatatlan erő, a világ ura. Köszönöm neki, hogy tudhatok róla. :)