A művészet szakrális eredetű. Nem a tragédia vagy a komédia felé hajlása fejezi ki lényegét, még csak nem is formai- vagy stílusjegyei minősítik, hanem az, hogy az eredetről, a sorsról és a megtisztulásról akad-e közölnivalója. A művészet felhígulása, jelentéktelenedése akkor kezdődik, amikor "izgalmasnak" vagy "érdekesnek" találunk egy műalkotást. A művészetet helyettesítő álművészet pusztán érzékeket csigáz, meghökkent, felellelkesít vagy éppen gyűlöletre buzdít, "jó érzésként" pedig olcsó érzelmeket közvetít. A performance ezért szükségszerűen már önmagában ellenkultúra. Legtöbbször a katarzis is hiányzik belőle, pedig anélkül művészet nem volt, nincs és nem is lesz soha. A tárgy demonstrálása tehát önmagában nem elegendő, még akkor sem, ha színpompás, látványos.

A művészet valójában mindig szertartás (ezt a régi görögök ugyanúgy tudták, mint mondjuk Latinovits Zoltán), így a lélek erejével vagy gyengeségével szembesíti az embert, amikor körtáncba húzza. Ugyanakkor inkább a harmóniát, nem pedig a diszharmóniát keressük a művészetben. Ennek bevallása nem azt jelenti, hogy tájékozatlanok, elmaradottak vagy korszerűtlenek lennénk, esetleg képtelenek az elvont gondolkodásra, inkább az egészséges ösztönéletet, a megszerzett tapasztalatokat és a jó ízlést jelzi. Aki az ellenkultúrára esküszik a tiszta művészet helyett, annak legelőször is a saját életrajzában kell rendet tennie, ha egyáltalán képes felvázolni lelki eltorzulásának kórtörténetét.