Az írónak soha nem szabad elgondolkodnia azon, hogy az olvasók többsége megérti-e rejtett üzeneteteit, felfejtetlen motívumait, utalásait, elfogyasztja-e az életrajzi morzsákat. A legtöbben nyilvánvalóan még szövegszinten sem értenek meg szinte semmit.

Ezért van az, hogy az író már írói szándéka első pillanatától teljesen ismeretlen mezőben kószál, más kényszerek hatására, de ugyanúgy számkivetett a saját történetében, mint az olvasója. A legvégén vagy utólag csak annyit mondhat erről az író, hogy persze, mindenkinek mást jelent, amit írtam, ez természetes.

Pedig talán nem is az, vagy legalábbis nem kellene annak lennie.

Erről a dilemmáról keveset olvasni irodalomtörténeti tanulmányokban. Végtére is, nem csoda, hiszen nem írók, hanem olvasók írják azokat is:. : ) Semmit sem értenek valójában, mert soha nem alkottak önálló prózai szöveget, csakis rendszerekben képesek gondolkodni. Nem tudnak semmit a fantáziavilágról, a nyelvi megformálás gyakorlatáról, a szerkesztés mesterségéről sem.

Mint szakértők azonban - szerencsére - mindenhez értenek.

Remek!