Miután a 444.hu abban a megtiszteltetésben részesített, hogy feltette mai vezércikkem részleteit, sorra kapom a leveleket a sok-sok ismeretlentől. Ezekről hadd ne mondjak semmit, mert megfájdul a mammut háta, ha lehajol, amikor pincebogarakkal kényszerül parolázni.

Nyilvánosan mégis hadd reagáljak röviden a legfőbb vádra, és csakis azért, hátha elgondolkodik néhány húgyagyú arról, hogy érdemes-e vádaskodni. Az ellenem szóló fő vád - most is, máskor is - az volna, hogy a rezsim szolgája vagyok, meggazdagodtam a kegydíjból, míg ők remek újságírók/értelmiségiek/gondolkodók/tanárnők/ takarítónők/ munkanélküliek stb. akik azonban büszkén nélkülöznek, mert szabad emberek, ellentétben velem, aki egy fostalicska vagyok.

Na, barátaim.

Először is: nem voltatok ott, amikor 1994-ben úgy nyakazták le azt a kevés jobboldali sajtóterméket, hogy csak úgy nyekkent. Hét éven keresztül ezután úgy dolgoztunk, hogy hol volt pénzünk krumplira és olajra, hol nem. Engem mondjuk nemigen érdekelt, fiatal voltam és éltem az életem, pedig a végén már annyit kerestem, hogy miután krumplira sem igen futotta, muszáj volt munkahelyet váltanom.

Arról sincs fogalmuk ezeknek az embereknek, hogy én mindig magyar, keresztyén és jobboldali voltam. Tizenhat éves koromban is. A hadseregben is. A főiskolán is. Amióta munkába áltam, azóta is. Mindig, mindig. Azok közé tartozom, akik egy fél pillanatot sem töltöttek a túlsó oldalon. Szóval, nem a hatalomért és a pénzért vagyok itt - mindig is a nemzeti oldalon álltam. Már akkor is, amikor sok később idetévedt ember még a baloldalon szórta az igéit.

Akkor sem voltak ott velem ezek a nagyszerű emberek, amikor azzal vigasztaltam magam életem kilátástalan pillanataiban, hogy egyszer fent, egyszer lent, és lesz ez még jobb is, de két dolgot nem tehetek meg: nem hagyom el az újságírói pályát, mert imádom ezt a munkát, és soha nem állok át balra, mert undorodom attól a társaságtól.

Persze a mostani okos levélírók azt sem látták, ahogyan évről-évre, napról-napra szívósan dolgoztam éjszaka és nappal, vasárnap és ünnepnapokon, mindig, amikor a tisztelt bíráló éppen aludt vagy lógatta a lábát. Nem voltak ott, amikor megírtam tizenkét könyvemet, többezer cikkemet, dokumentumfilmeket készítettem, bejártam a világot. Ott görnyedtünk a szerkesztőségekben, hogy másnap legyen lap, tízszer annyi időt töltöttünk kollégákkal, mint a családtagjainkkal, fanatikusan igyekeztünk a lehető legjobbat adni a tisztelt olvasónak.

Mindezen túl soha életemben egyetlen fillért sem fogadtam el senkitől, semmilyen hátsó vagy törvénytelen céllal. Erre különösen büszke vagyok: nem tudtak, nem tudnak és soha nem fognak megvesztegetni. Aki tehetségtelen, annak persze könnyű. Annak valójában mindig kell egy kis pénz, mielőtt kiderül, hogy teljesen hülye abban, amihez értenie kellene. Aki azonban jól dolgozik, ért a munkájához, szorgalmas és megbízható, annak teljesen felesleges sötét utakra tévednie, a jutalom úgyis megjön magától: legalábbis én így gondolom.

Szóval, én a magam részéről büszke vagyok arra, hogy nehézkesebb fiatal évek után jó ideje szépen megállok a lábamon. Amink van, csakis magunknak köszönhetjük. Ha bármit megveszek, és fizetek, nem közpénzből, hanem az általam kemény munkával megkeresett pénzből teszem. Egy-két kivételtől eltekintve pályázni sem igen szoktam. Szándékosan nem használom ki politikai, baráti kapcsolataimat annyira, amennyire ki lehetne használni. És nem azért, mert valami humán értelmiségi ökör volnék, aki nem ért a pénzhez, nem "ügyes", hanem már mindenem megvan, ami kell, és ha olyan áldozatokat kellene hozni anyagi forrásokért, amihez nincs kedvem, akkor inkább meg sem mozdulok. Az idő engem igazolt. Minden reggel tükörbe tudok nézni, teljesen nyugodt a lelkiismeretem. Nekem barátaim és ismerőseim, nem pedig főnökeim vannak a közéletben, és ha valamire, erre igazán büszke vagyok. Valóban szabad vagyok, azt teszem, amit akarok, gondolok, másképp nem is szabad élni, azt hiszem.

Szóval, ahogyan Nyugat-Texasban és a Dél-Alföldön mondják: nyugodtan ássák el magukat a préri legsötétebb vermébe azok az irigy, tehetségtelen, szarházi alakok, akik engem szolgasággal vádolnak, miközben ők tehetségtelenek, lusták és buták, ezért nem vitték semmire. Erről viszont nem én tehetek. Biztosan kínos érzés továbbá, ha az ember rossz újságíró, de miután én ezt az érzést hírből sem ismerem, meghagyom baloldali kritikusaimnak, a kis törpéknek, a jelentéktelen senkiknek, a nóném levélíróknak, a macsakajancsiknak, az elvakult butáknak és a hisztérikus libáknak, hogy osszák azt észt. Nekem tényleg mindegy, üzenem nekik végtelen nyugalommal. :) Többet nem is írok ezekről az ügyekről, de gondoltam, gyújtok egy kis fényt a fejekben, nehogy úgy tűnjön, hogy nem merek kiállni az igazamért, vagy hogy bármi rejtegetnivalóm volna.

Nyugodtan szemlézzétek ezt is, 444. hu! :)

Megbocsátó szeretettel: Szentesi Zöldi László