"Megszűnik a világ, hatalmasan megnő a lámpa lángocskája. Minden csupa fény. Vakítón villog az égő kerekek gyűrűje, kápráztatóan ragyognak az örvénylő hullámok. Iszonyú erő tódul Jehuda felé, mint a szélroham, nekifeszül a mellének, belecsap az arcába, annyira erős, hogy szinte hanyatt dönti. Testetlenné válik, lebeg a súlyos kő is, amelyen ül, lebegnek a falak, a föld is lebeg. Mintha sarkában ülne, s egy végtelen, izzó tenger ringatná. Vagy mintha anyja méhében kuporogna, örök fényben, áradó forróságban, ringató vízben, nesztelen zsongásban. Szeretet tölti be minden porcikáját. Ruhája lehull, a „varratlan ruha", amit anyjától kapott, a testi bőre, és kitágul a teste a létezésbe. Szíve hevesen dobog, szeméből könnyek omlanak, nem is könnyek, hanem valami sohasem érzett, sohasem sejtett odaadó, kínzó, boldog áradás.
Hogy egy pillanatig ül-e így a kövön, vagy az örökkévalóságig, arról semmit sem tud. Egyre ring a kő, az egész világ - s mégis mozdulatlanul áll minden. Jehuda semmiről sem tud, de mégis érzi, hogy mindent tud, mindent, mindent és nincs előtte titok többé. Olyan kitágulás ez a mérhetetlenbe, mint a halál."

(Kodolányi János: Én vagyok. II. kötet, Szent István Társulat, 2002, Budapest, 324-325.)