A sok vidámság után most egy keményebb történet.

Irakba először Szaddám Huszein idején utaztam, ha jól emlékszem, 2001-ben. Egyébként a Demokratát tudósítottam (akkor még nem dolgoztam ott). Akkoriban a jordán fővárosig, Ammanig lehetett eljutni repülővel, mert az amerikaiak légizárat rendeltek el Irak felett, Bagdadba nem lehetett berepülni polgári céllal sem.

Szóval, késő este megérkeztem Ammanba. A kicsekkolás után kimentem a taxikhoz, igyekeztem megállapodni valakivel, hogy sürgősen vigyen Bagdadba, mert másnap délben kezdődött az iraki állam által szervezett konferencia. Nem kell elmagyaráznom, milyen megnyugtató, amikor úgy 23 óra magasságában öt vadidegen arabbal alkudozol egy bokor mellett, hogy mi mennyi, ráadásul ugyanezen az útvonalon nem sokkal előtte kiraboltak egy magyar újságírót is. Ha nem tévedek, a hvg-től ment oda, de ebben már nem vagyok biztos.

Nagy nehezen elindultunk a nyolc órás éjszakai sivatagi útra a taxisommal. Hosszú városi keringőzés kezdődött az éjszakai Ammanban, sikátorok, kihalt terek, néptelen utcák. Úgy voltam vele, nem idegesítem magam, inkább lefeküdtem a hátsó ülésre. Ha kirabolnak, úgyis kirabolnak, inkább alszom, abból nem lehet baj.

Szerencsére nem is lett. Akkor még nem.

Pár óra múlva elértük a jordán-iraki határt, megálltunk útlevélellenőrzésre. Az irakiak azonnal félreállítottak, bevittek egy szobába, ahol négy ember várt rám. Mindannyian civilben, csendesen dohányoztak, de csak a vak nem látta, hogy belügyesek. Megnézték a papírjaimat (ezek között volt egy olyan arab nyelvű is, hogy nem vagyok AIDS-fertőzött, ha nem lett volna ilyen, az én költségemre vért vesznek tőlem a határon, és csak az ellenőrzés után engednek tovább). Szóval, nézegették a papírjaimat, és ahogyan teltek a percek, lassan rájöttem, hogy ezek az emberek nem fognak beengedni Irakba. Eléggé barátságtalanul is beszéltek velem (egyébként remekül tudtak angolul), kötözködtek, azzal vádoltak, hogy biztos Izraelből is tudósítottam már, és egyébként is, a nyugatiak ellenségek, stb. stb. Láthatóan csak az ürügyre vártak, hogy visszafordítsanak. és akkor vissza Ammanba... dolgavégezetlenül, úgy, hogy el sem jutottam Bagdadba, semmit nem intéztem el, kudarcot vallottam.

Elhatároztam, hogy blöffölök egyet, mert emlékeim alapján tudtam, hogy egy diktatúrában alsó szinten soha nem tudnak és nem is mernek ellenőrizni egy olyan információt, ami meghaladja a hatáskörüket. Elmondtam a vezető belügyes tisztnek, hogy engem Tárik Aziz külügyminiszter személyesen hívott meg Bagdadba, nagyon fontos, hogy megjelenjek a délben kezdődő konferencián (az állítás egyik része sem volt igaz). Mellesleg azt is hozzátettem - persze nyugodtan és mosolyogva -, hogy lassan mennem kéne, mert hosszú még az út.

Ekkor megkínáltak cigarettával.

Kimentünk az épület elé, rágyújtottam a fő belügyessel. Kicsit kutatva vizsgálgatott, majd az égre nézett. Elmondta, hogy az első háború idején ott látta az amerikai gépeket, milyen borzalmas volt, reméli, megértem. Maximálisan - mondtam - és magam is elítélem a háborút, az iraki néppel vagyok, és mi, magyarok ellenezzük a vérontást. Hát, ez igaz is volt, meg nem is, mindenesetre váratlanul azt mondta, jó utat kíván, érezzem jól magam Irakban. Elszívtuk a cigarettát, elindultunk.

Tárik Aziz külügyminiszterrel sem azelőtt, sem azután nem találkoztam. De a blöff bejött, talán azért is, mert magyar vagyok, nálunk pedig a fineszesnek áll a világ. Szerintem egy amerikai vagy ausztrál újságíró a büdös életben nem jutott volna be Irakba azon az éjszakán. Pusztán azért, mert fogalma sincs a diktatúra működéséről, arról, hogy éjjel fél kettőkör senki nem telefonál Bagdadba információért a külügyminiszter embereinek, és hogy valamiképpen erőt kell mutatnod ilyen helyzetekben, különben eltaposnak, mint egy férget.

Különös történet, ma is sokszor eszembe jut.