Tajvanon üldögéltem egy bárban lengyel kollégámmal, miután újságírók társaságában az ázsiai országba érkeztem. Velünk együtt sokan mások is ott voltak, karibi országokból, Latin-Amerikából, Ázsiából, mindenhonnan.

Meglehetősen unatkoztunk. Azt mondja a lengyel kolléga, hogy tudok-e vodkát inni, mennyire bírom? Hát, bírom, de nem vagyok nagy vodkaivó, a magyarok inkább mást szeretnek. Nem baj, mondja a lengyel újságíró, ő mégis kitalált valamit. Olvasta, hogy az ázsiaiak szervezete nem nagyon bírja az alkoholt, nem tudják úgy lebontani, mint mi, európaiak. Észrevette továbbá, hogy az ázsiaiak rendkívül protokollkövető emberek, amit mi csinálunk, ők is megteszik, mert azt hiszik, így kell, csak így szabad. A lengyel újságíró kitalálta, hogy a tajvani főszervezőt, aki már eléggé felidegesített minket fontoskodásával, hívjuk oda az asztalunkhoz. Rendeljünk egy vodkát, azonnal húzzuk le. Nyilván ő is megteszi. Aztán tizenöt perc alatt rendeljünk további vodkákat, egészen addig, míg totálisan szét nem csapatjuk a tajvani főszervezőt. Miközben mi józanok maradunk, mert ugye, a lengyel és a magyar ember szervezete lebontja az alkoholt, míg az övé nem.

Pompás terv, mondtam, akkor vágjunk bele.

Odahívtuk a tajvani fickót, közöltük vele, hogy meghívjuk egy vodkára. Nagyon örült neki, és amint várható volt, azonnal meg is itta velünk. Hohó, ez nem elég, mondtuk azonnal, villámgyorsan hozzanak még egy kört. Gambei!!!! (kb. "fenékig" helyi nyelven) kiáltottuk, leszaladt az is. A tajvani furcsán mosolygott, kicsit kásásabban beszélt. Két perc múlva kikértük a harmadik kört, azt is megittuk. Lekényszerítette a tajvani is, majd arcára fagyott mosollyal, merev testtel lecsúszott a székéről, és nagy zajjal beesett az asztal alá.

A kísérlet mintegy négy percig tartott.

Onnantól fogva a lengyel kollégával igyekeztünk a hivatalos programokra összpontosítani, igaz, a főszervező valamiért került minket a hátralévő napokban. Furcsák ezek a tajvaniak, nem?