Ez is vagy huszonöt éve történt. Bukarestből mentünk haza, de Udvarhely felé, hogy ott aludjunk még egyet. Hideg tavaszi éjszaka volt, jócskán szitált az eső. Már a város határában jártunk, amikor váratlanul egy rendőr lépett az útra, lámpával leintett minket, félreálltunk.

Üldögéltünk a kocsiban. Tudtam - mert addigra láttam már ilyet - , hogy Erdélyben az a szokás, igazoltatáskor a sofőr kipattan az autóból, és valamiért hátramegy a hátsó kerékhez beszélgetni a rendőrrel. Talán hogy megegyezzenek vagy eszmét cseréljenek az időjárásról, mit tudom én. Hát, mi nem szálltunk ki. A rendőrt egy ideig ette a méreg a hátsó keréknél, aztán egy hosszú perc múlva bekopogatott az ablakon. Addigra már egy fejkendős öregasszony is ott állt mellette. Ki tudja, honnan került elő.

Elkezdett a rendőr mutogatni, hogy vigyük be a nénit Udvarhelyre. Elég agresszívan viselkedett, parancsolgatott. Mi pedig csendesen üldögéltünk, az operatőr barátommal nagyon szelíd ábrázattal hallgattuk az előadását. "Odorheiu, Odorheiu"... hajtogatta egyre, én pedig értetlen pofát vágtam, mintha valami zulu nyelven beszélne. Sőt, meg is kérdeztem tőle:

- Mit szeretne? Milyen Udujrehejuru? Miről tetszik beszélni?

Mondom, nagyon esett az eső. A rendőr váratlanul feladta az egyoldalú küzdelmet.

- Hát, Udvarhelyre kellene bevinni..... a mamát - mondta tört magyarsággal, de sötét indulattal.

- Ja, hogy Udvarhelyre? Miért nem mondta hamarabb? Tessék parancsolni!

Be is vittük a mamát a főtérre. Amikor kiszállt, ő is magyarul búcsúzott, akcentussal, de szépen:

- Viszontlátásra!

- Viszontlátásra!

Megy ez!

Csak essen az eső...