Harminckét éve jártam először Erdélyben. Diák voltam akkoriban, néztem, bámultam, füleltem, figyelgettem.

Remek ebédet költöttünk el a Bálványosnál, aztán valahol buszra szálltunk, elindultunk tovább. Hogy hova, arra már nem emlékszem, talán Sepsiszentgyörgyre. Mindegy is. Haladt, haladt a busz, de miután néhány sört is ittunk, egyre fontosabbnak látszott, hogy mihamarabb leszállhassunk. De a busz csak haladt tovább, én már kéket-zöldet láttam, és nemigen mertem folyadékokra gondolni, mert tudtam, hogy akkor hamarosan vége a világnak.

Nagy nehezen végül megállt a busz egy faluban, odafurakodtam a sofőrhöz, megkérdeztem, mennyi ideig állunk. Azt mondta, pár percet. Könyörögtem, hogy ne induljon el, amíg vissza nem jöttem, azzal nosza, leugrottam, és nyíílegyenesen befutottam az első házba.

Fejkendős néni álldogált a kapu előtt. Nézte a furcsa idegent (engem), ahogyan romos állapotban, de futólépésben közeledek felé.

- Jó napot kívánok? Merre van a vécé? Bemehetek egy percre?

- Tessék, csak tessék.

Három perc múltán - életem legemlékezetesebb vizelését követően - visszafutottam. A busz még ott állt, megvárt. Közben gondoltam, röviden bemutatkozom a néninek, csak illik mondani valamit ilyen emberséges bánásmód után.

- Zöldi László vagyok. Köszönöm!

Mire a néni:

- Nahát! Ez itt a Zöldi család! Mi is Zöldik vagyunk!

Furcsa ez a világ. :)