Szabó Lőrinc: Vezér

Csak két kezem van, s ezer kellene,

százszor ezer, mondtam keserüen,

százszor ezer kéz, agy, szem, millió,

hogy megcsináljam, amit akarok.

Csak két kezem van s csak egy életem,

mint bárki másnak, s egy őrült golyó,

egy véletlen, egy buta tőr elég,

hogy elpusztuljak, mint akárki más.

Csak két kezem volt, csak egy életem…

S lett millió! – mondom ma. – Én vagyok

a nép, az ország: minden porcikám

és minden percem és gondolatom

szétosztogattam s egy-egy katona,

egy-egy élet lett mind: akaratom

vérben és húsban iker másai:

mind egy célt lát, és ami áldozat

esik, ma már nem esik céltalan.

A cél: én vagyok, a cél: én magam,

s még valami, amit magam sem értek

s ami mégis él, ahogy a vetésben

az aratás, ahogy bennem a nép:

e titkos cél úgy használ engem is,

ahogy másokat én, vagy ahogy a

boly a hangyát, a kas a méheit.

Mondják, kegyetlen és őrült vagyok,

szörnyetegnek lát az idegen önzés:

zümmög a vak ideológia!

A nagyobb jog, a még nagyobb igazság,

a természet ereje söpri el

az ellenséges torlaszokat a

zűrzavarból a megváltás felé.

Én erő vagyok, s ahogy díszeim

a tudomány, a művészet s a nők,

úgy eszközöm, ha kell, a terror is,

amelyet oly jól ismer Jehova.

A végzet vagyok, az egyetlen út.

S most jön a próba. A harc! Amit eddig

csináltam, mind csak előkészület volt.

Elbúcsúztam magamtól. Hogy mi lesz,

én is csak sejtem. Testem óriás

keretté tágult. Legnagyobb alázat,

te, legnagyobb hit, segíts meg! Segíts

te is, szerencse! Minden kész. Jelen

vagyok az ország hetven városában,

ötszázezer szuronyban mutatok

a főváros felé, egy óra mulva

monitoromon eldördül a jel:

én megszűnök és szívem árama

megindítja az új rend gépeit.

(1928)