Egyszer arról is el kellene gondolkodnunk, hogy nem HINNI vagy NEM HINNI kell Istenben, hanem TUDNI vagy NEM TUDNI róla.

A modern idők egyik legnagyobb rákfenéje, hogy hitkérdéssé fokozták le a tudást, így csökkentették, jelentéktelenítették az emberi lét legfontosabb viszonyrendszerét. A szakrális helyére a közönséges került, az ember saját tapasztalatait és a hagyományt pedig általános használatra szánt vulgármaterializmussal váltották fel.

Istenről valójában tudása van az embernek az idők kezdete óta, és csak annyit mondhatunk, hogy vagy tudsz róla, vagy nem tudsz róla. Létezése semmiképpen sem hit kérdése. Gyakran még egyházi emberek is elhibázzák a különbségtételt.

Japán biztosan létezik, pedig nem jártam ott. Éppen ezért érdektelen, hogy hiszek-e Japánban, hanem csakis az lehet az értelmes viszonyulás, hogy szeretném-e megismerni vagy éppen figyelmen kívül hagyom. Ha csak hit tárgyává tenném, és állandóan vitatnám, hogy Japán létezik, vagy sem, alapvető hibát követnék el.

Ugyanígy Isten léte is bizonyság számomra, és aki a saját hitetlenségéről beszél, számomra csak azt bizonyítja, hogy valamilyen oknál fogva nem ismeri őt. Nem tud arról, hogy Isten létezik, pedig ő téved, nem pedig a teremtést minden kultúrában és civilizációban leíró források.

Érvelésemet alátámasztják a különféle vallások szent könyvei, írott és szóbeli hagyományai. A teremtő Isten léte az ősi mítoszoktól kezdve a Biblián át az iszlámig mindenütt kijelentés, tény, alapvetés, nem pedig vitatéma. Nyilván aligha véletlenül. Az is nagyon fontos, hogy a tudás birtokba vétele mindig beavatással zajlik, az igazság tehát nem mindenki számára megismerhető, elfogadható. Aki azonban őszintén, alázatosan és érdek nélkül kutatja az igazságot, annak egyszer megnyílik az ajtó. Ezt is tudnunk kell.