Kodolányi János levele 1951-ben Mikes Klárának. Részlet:

„Áldatlannak mondta és mondja helyzetemet, s megint meg kell erősítenem a magam tapasztalatát: nem áldatlan, hanem áldott. Mert ebben az állapotban tanultam meg mindazt, aminek megtanítását szüleim és nevelőim elmulasztották. A magány szeretetét, a csend, a fák, a madarak, a napsütés, a szél szépségét, a békességét, a pályafutás haszontalanságát, a pozíciók ürességét, az igénytelenséget s a magasabb igényeket. Tudom, milyen kevés kell ahhoz, hogy az ember emberségének teljességét érezze és élje, s ez a kevés mennyire a legtöbb. Persze, mindig megvolt a hajlamom az efféle leckék megtanulására, de hát sok hülye dologgal foglalkoztam, ami elvette hol az eszemet, hol az időmet, hol a békességemet, hol a csendemet, hol a magányomat. Nagyon örülök, hogy egy kis házra vágyik s egy nagy kertre. A megvalósításra azonban két-három évvel ezelőtt kellett volna gondolnia. Lássa, az sem igaz, hogy így az ember kiszakad barátai köréből. Nem, hanem inkább szűrőt alkalmaz: csak azok jutnak át rajta, akik valóban barátaink, s akik vállalják a szűrön való átbújást. Jó barátaim itt is megtalálnak, s ha ide érkeznek, iparkodnak arról beszélni velem, amit fontosnak éreznek. Régebben úgy éltem, mint a kutyák: naponként, percenként megszimatoltuk egymás orrát és a farkaalját, megjelöltük a fontos helyeket, s továbbügettünk. Most úgy élek, mint az oroszlán. Ha ellátogat valaki a barlangomba, leheveredik, s nagy ügyek felett mereng. Ha valamiképpen szert lehetne tenni egy kis házra s egy nagy kertre, ne féljen barátai elkallódásától. Aki elkallódik, menjen Isten hírével. Az igazi barát nem kallódik el. Ki sem mondhatom, mennyi csodálatos tapasztalatra tettem szert a barátaim felől. Nincs hatszáz, mint annak idején, de van öt-hat, azonban ez szilárd, komoly, szép barátság, teli örömmel s jótékony hatással. Sohasem éreztem annyira, mint most, hogy a szeretet láthatatlan gyűrűje vesz körül. S hogy mennyire nem vagyok egyedül. Ez is helyzetem áldott voltához tartozik.”