Akkor most elmesélem, hogyan akartak beszervezni besúgónak a hadseregben. Már csak azért is, hogy világosan lássuk: a pártállamnak még 1989-ben is akadt ereje, energiája arra, hogy tizennyolc éves előfelvételisekkel próbálkozzon. Hogy miért, arra is mindjárt fény derül.

A történetet egyébként rövidebben megírtam már 2012-ben, akkor kiigazítottam Szily László kollégát, akit nagyjából ugyanekkor szintén be akartak szervezni - vitattam néhány állítását, ma sem hiszem el, hogy őszinte volt, de ez lényegtelen, privát levélváltásunk is akadt ebben az ügyben egyébként.

1989-ben járunk, Nagykanizsán, a Dózsa György laktanyában. A század politikai tisztje F. főhadnagy, aki furcsa figura, kőkemény kommunista, de nem hülye, és mintha szabadabban mozogna, mintha nem úgy viselkedne, mint a többi tiszt. Ezt akkor is megértettem, észleltem.

Egyszer F. főhadnagy szépen behívatott magához, négyszemközt elbeszélgettünk, majd célozgatni kezdett arra, hogy hangulatjelentéseket kellene írni a körlettársaimról. Csak erről volt szó, semmi másról, de nekem egyáltalán nem tetszett a feladat, és másodpercek alatt eldöntöttem, hogy nem veszek részt ilyesmiben. Gyorsan úgy döntöttem, hogy hülyének tetetem magamat, kerek perec megmondtam, hogy nem értek az ilyesmihez, és nem szeretnék jelenteni senkiről semmit, mert nem tudok titkot tartani. F. főhadnagy teljesen nyugodtan fogadta a hírt, aztán mondta, hogy rendben, semmi sem kötelező, de lehetőleg ne szóljak erről a társaimnak. Aztán elmentem. Igaz, észrevettem, hogy utánam is járt nála egy előfelvételis, ma is emlékszem, hogy kicsoda (egy közeli barátom egyébként). Utána beszéltünk néhányan magunk között erről az egészről, kiderült, hogy próbálkozott másokkal is, de hogy ők mit válaszoltak, valójában soha nem derült ki.

Miért fontos ez a történet?

Azért, mert ha igent mondtam volna, és ügyesen, megbízhatóan jelentek a körlettársaimról, akkor a főiskolán nyilván átadtak volna az ottani emberüknek. Akkor már a bulikról, a politikai hangulatról, az ellenzékről kellett volna írogatnom. Hangsúlyozom újra: mindez 1989-ben történt, amikor a rendszer már nemcsak megbicsaklott, de szó szerint az utolsókat rúgta. Gondoljuk meg: hány embert szervezhettek be 1970-ben? Vagy 1982-ben? Az előfelvételis katonák, egyetemisták, egyszerű dolgozók hány százaléka állt kapcsolatban az állambiztonsággal? Ebbe még belegondolni is szörnyű. Mindenesetre engem soha nem nyugtatott meg, ha kiderült egy-egy emberről, hogy besúgóként működött. A létszámuk ugyanis sokkal tekintélyesebb, nagyobb volt, mint gondolnánk - ez holtbiztos. De akkor is lehetett nemet mondani, és ami fontos, ők sem feltétlenül erőltették a kapcsolatot. Fogalmazzunk úgy, jól válaszoltam a döntő pillanatban.

Egyébként 1989-ben a pártba is be akart léptetni J. hadnagy, de neki is nemet mondtam, azt válaszoltam, nem érdekel a politika, miközben az érdekelt a legjobban. Nem sokkal később megnéztem Nagy Imre újratemetését a tévében. Köröttem, a csapatművelődési otthonban zajongtak a tisztek: a kurva anyjukat ezeknek a fideszeseknek, szemét MDF, halomra kéne lőni az összeset... Ott ültem szótlanul, és felidéztem magamban, hova is dugtam a szekrényemben a kimaradáson vásárolt friss Hitelt, délután majd olvasgatom egy kicsit, ha egyedül maradok. És arra is gondoltam, hogy hadd tűnjek el innen minél hamarabb, mert bár itt, bent, a laktanyában még sztálinizmus tombol, odakint már nekünk áll a zászló.

Így történt, igaz volt, de szép nem.

Arra azért kíváncsi lennék, mi lett F. főhadnaggyal, aki tudja, írja meg. Gondolom, nem lépett be a Fideszbe. :) Vagy ki tudja? Az élet furcsa dolgokat produkál néha.