Olvasom egy ideje, hogy román, szlovák és ukrán barátaink (érdekes a szlovén, horvát, szerb szomszédok nem annyira, ki tudja, miért...) állandóan mongoloznak bennünket, ázsiai hordának festik a magyarságot. Nemcsak fociszurkolók, de politikusok is. Valahogy ezzel van tele a fejük, ami nem gond, csak néhány apróságot azért gondoljunk végig ezzel kapcsolatban. A legnagyobb szeretettel, persze.

1. Én - a magam részéről - büszke vagyok népem, nemzetem ázsiai gyökereire. Soha nem éreztem magam ázsiainak, de európainak sem abban az értelemben, ahogyan Európa régebbi nemzeteinek fiai. Csakhogy: a nagy hódítók mindig keletről érkeznek. Attila, az avarok, az oszmánok, és igen, a mongolok, Dzsingisz kán, valamint egész pereputtya is (valamint persze mi, magyarok is). A kérdésem már csak annyi: szláv és oláh barátaink milyen politikai, gazdasági, kulturális, katonai színvonalon éltek a középkorban, hogy aki arra járt, voltaképpen pár hónap alatt rabszolgává süllyesztette őket? Hallottunk szlovák, ukrán, román birodalomról, hódításról, egyáltalán ilyen nemzetekről akkor, amikor a "mongolok" (vagyis magyarok) már szentjeik, királyaik, katonáik oltalmában hódoltattak Bécstől Moldváig, a Kárpátoktól az Al-Dunáig?

2. Ha végigtekintem, hogy lakosságarányosan hány Nobel-díjasunk, olimpiai bajnokunk, feltalálónk, szabadalmunk, nagy zeneszerzőnk, építészünk, világirodalmi rangú regényírónk és költőnk van, akkor olyan nagyon nem mongoloznék olyan országokban, ahol - hogy is mondjam - nem sodort össze tehetséget és tudást a történelem.

3. Végezetül tisztelettel felhívom a mongolozók figyelmét, hogy történelmet nem vásárolhatsz magadnak. Mítoszokat igen. Ez is nagyon fontos különbség, nekünk mítoszokra ugyanis nincs égetően szükségünk, hiszen kárpát-medencei tartózkodásunk 1100 évéről akad elég érdemi mondanivaló. Ez a felnőtté válás csalhatatlan jele, barátaim.

Legyen elég erről ennyi. És: hajrá, Mongólia! :)