Tudnánk mi olyan baráti levelet írni a pokol fenekéről, mint Sinka István 1954-ben? Költői kérdés....

Sinka István Pándy Lajosnak Balatonboglár, 1954. V. 21.

Édes Lajoskám!

No, nézd már, hát itt vagyok Bogláron. Sőt: ma van az első szép nap, hogy nem bömböl a szél és nem esik az eső. Ma fordíthatom egy kicsit arcomat testvérem, a Nap felé, hogy nézzen reá és ismerjen reá. Azt hiszem, bajos volt neki megismernie, mert ez az arc nagyon elpiszkolódhatott már a Föld sarában. Idegen már neki. Bezzeg ő nem ismeri azt a néma könyörgést, ami oly régóta beleette magát ebbe az arcba. Azt a könyörgést, hogy ha majd egyszer elmúlik ez az „arc", ne kelljen neki többé újra támadni.

Milyen jó volna szállani az időtlen térben, nem az árva égben, hanem Istennek s az őskezdetnek melegében belül, ott, ahol már a fény is elhajlik, nincs reá szükség: világít, az, aki volt. Hát eddig. No és ami ezen kívül van. Mi is van? Ejnye, no! Hát én meg a Balaton. A nap már megint elbújt: nem jó neki ez a szegény tépett kis Magyarország. Ám neki jó, mehet. Egy nap alatt körülgördüli e világot, mint valami ősnagy, tüzes mitológiai szekér. Hajh, ha kiskocsisa lehetnék! Akkor háromszor fordulnék naponta. S akkor írnék Neked egy igazi levelet, így csak ölel:

Sinka Pista