Olvassuk el ezt a három "korszerűtlen" leírást: irodalom a javából. Mert a mondatok mást jelentenek, mint amit szöveg szintjén közölnek, a hamarosan kibontakozó nagy szabású dráma pedig már ott lappang a sorok között egy-egy jelzőben, meghökkentő hasonlatban, életképben. A mondatoknak ritmusuk van, zakatolnak a szavak, érezzük, hogy valami baljóslatú esemény készülődik. Talán felbomlik a rend, ahol éppen állunk, változik a világ, mert az ember, aki a természetben él, már képtelen gátat vetni a változásoknak.

Érdemes tanulni, gondolkodni.... Így kellene írni. Micsoda képalkotási képesség, egyszerű, de kemény magyar nyelv, kifejezőerő és tudás.

"Az ég szürke volt s a hatalmas fák feketék. A Hold éppen alászállott Sille felé az erdők mögött s megnyúlt képe egyre jobban elsápadt.
Egyöd bátya, akit Pogánynak is neveztek, kicammogott a házból. Körülnézett a kora hajnali tájon s nagyot ásított. Ujjaival végigsimította hosszú, zsíros haját, krákogott, köpött, nyujtózott. Megigazította háncsbocskorát, azután kifelé indult a faluból.
Az alacsony, fonott falú, náddal fedett házacskák négy-öt csoportban ültek egymás mellett a magasabb dombokon. A rengeteg erdő körül ölelte őket, mint valami hatalmas kotló a kiscsibéit. Még senki sem járt a csapásokon, a nyári melegben kitámasztott ajtónyílások szelíden pöfékelték magukból a pislákoló tűz kék füstjét. Kutyák hevertek az ajtó előtt s amikor Egyöd csoszogó lépései felverték a csendet, ők is megrázkódtak, éjszakai harmattól elgémberedett tagjaikat megnyújtóztatták, vonítva ásítottak, azután hozzáfutottak és farkcsóválva üdvözölték. Bátur, Egyöd bátya kis fekete kutyája, összeszaglászkodott velük, majd peckesen eliramodott előre, a gyep kapuja felé.
A madarak már pittyegtek az erdőn. Itt-ott kakasok tülköltek s fácánok feleltek rá messziről. Majd meg vízityúkok csicsegése, kurrogása hallatszott, szárcsák neszeztek és vadkacsák hápogtak a távoli nádasokban. Kelet felől szél susogott s láthatatlan ujjaival végigborzolta a fák ezüstöshátú, sötét leveleit.
A falu északi szélén lovak legelésztek. Meggondoltan léptek egyet-egyet s hersegve harapdálták a magas füvet. Farkuk és sörényük feketén lobogott a hajnali szélben. A legények pedig ott hevertek hason egy csomóban a kialudt tűz mellett egy vadkörtefa tövében s állig beburkolóztak vastag és meleg farkasbőreikbe. Fütyköseik és ostoraik szanaszét hevertek, mintha döglött kígyók feketélnének a fűben."

(Kodolányi János: A vas fiai)

"A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.
- Mija? - szólt rá a juhász.
A kutya csak még jobban ugatott.
- Városifélék? - kérdezte a juhász.
A kutya egy pillantásig hallgatott.
- Pusztabéli?
A kutya ugatni kezdett.
- Akkor mi bajod?
A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel.
Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.
De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki.
Jó sokára volt, mikor két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált.
A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást.
A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.
Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.
Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé."

(Móricz Zsigmond: Barbárok)

"Tél volt. Vastag hó borította az erdélyi hegyeket, völgyeket. Vaskos sapkát rakott a gombaforma oláh viskókra, — fehér gomba lett a fekete gombákból, — puha bundát vetett végig a hegyoldalakon, beporozta csillámokkal az erdőt, ellepte, eltakarta a sarat, a fagyott göröngyöt és lenn a Maros terét vakító fehér tengerré változtatta át.
Minden, minden tiszta, kimondhatatlanul fehér.
Csak ott a magyar vidéken, le a Marosig szakadt meg itt-ott a végnélküli fehérség. Majd minden faluban fekete égett gerendák álltak ki a hóból, üszkösödött jegenyefák meresztették égnek elperzselt ágaikat, mint valami óriási fekete seprűk, tetőnélküli falak, amelyeknek peremét beszennyezte a tűz, kereszteződtek rombadult utcasarkokban, kúriák, kastélyok falai, elhagyatva, pusztán, lakatlan csöndben. Mindent be akart fogni a hó, befújta a kertet, behullott a tetőnélküli üres szobákba, finom porban végigterült még ott is, ahol a bolthajtás be nem szakadt. Mégis itt-ott a padlókon és a kertekben is, előtűntek alóla csodálatos sötétvörös fol-
tok, amelyeken megsikamodott az ember lába. Mindent betemetett a hó egyenletes, egyforma tiszta fehérséggel, csak ezeket a foltokat nem bírta befogni, előtűntek ismét, hiába vonta be.
Az egykori kertekben a letaposott, elperzselt örökzöldek között és tovább a közeli tarlón, helyenként frissen hányt hantok emelkedtek, amelyek körül kóbor ebek settenkedtek, ástak, marakodtak. És nagy varjúseregek szálltak le hatalmas károgással, kavargó fellegekben. Rettentően csöndes tél volt, csöndesebb, mint más tél. Mintha kevesebb élet lett volna. Mintha kevesebb emberélet lett volna. Rettentően csöndes tél volt ez: a Hóra-lázadást követő tél.
És a havasokon megindultak a farkasok. Lefelé a havasi falvak felé. Minden tanya, minden falu közelében jártak. Eleinte csak egy-kettő, később ahogy szigorodott a tél, és nőtt a hó, mind több-több, mind nagyobb csapatok."

(Bánffy Miklós: Farkasok)