Vegyes érzésekkel hallgatom az Oppenheimer életét bemutató filmről szóló információkat, azt hiszem, ideje volna végre megnézni a moziban az alkotást - vagy talán mégsem... Ami viszont máris biztos, ezúttal sem tisztázták a szovjet titkosügynökökkel kapcsolatos háttértörténéseket, nem mutatták be mélységében, valóságában, hogy ki volt az áldozat, ki a hazaáruló a háború utáni években az Egyesült Államokban.

Még 2002-ben írtam egy hosszú cikket a Demokratába, ahol eredeti források tanulmányozása után részletesen bemutattam a korszak néhány - itthon persze máig ismeretlen - jelenségét. Szóltam az amerikai szovjet ügynökökről, Oppenheimerről, a hollywoodi árulókról, magáról McCarthy szenátorról is. Ez az írásom tehát huszonegy éves, de változatlanul aktuális. Előre szólok, hogy hosszú és nehéz olvasmány, de szerintem érdemes rászánni egy kis időt, hiszen mindmáig annyit hazudoznak "boszorkányüldözésről", valamint olyan erővel fedik el a szovjet ügynökök hajdani tetteit, hogy bántóan kevesen látják árnyaltan a történetet. Nekem már 2002-ben is elegem volt az elfogult baloldali narratívából, inkább utánajártam a részleteknek.

A fotón egyébként Joseph McCarthy szenátor látható.

Jó olvasást, jó töprengést!

SZZL

Egy kemény ember arcképe

Joseph McCarthy neve mindmáig összefonódik a „boszorkányüldözéssel”, az amerikai kommunisták felkutatásával, ellehetetlenítésével, törvény előtti felelősségrevonásával. Aligha akad olyan XX. századi politikus, akinek a felemlítése olyan egyöntetű, már-már zsigeri gyűlöletet váltana ki a magát toleránsnak tartó liberális amerikai körökben, mint az övé. Nemcsak hazánkban, de a nagyvilágban is valóságos szörnyetegként, megrögzött gyűlölködőként emlékeznek a wisconsini szenátorra. Mindez cseppet sem meglepő, hiszen McCarthy valóban nem bánt kesztyűs kézzel a kommunistákkal. Arról persze egy szó sem esik, hogy a második világháború utáni amerikai közéletben mindmáig felderítésre váró, rendkívül különös titkosszolgálati események játszódtak le, amelyek megkövetelték a kemény kéz politikáját.

A McCarthy-irodalom „egyhangúságát” Artur Herman 1999-ben megjelent életrajzi monográfiája törte meg. A neves egyetemi tanár - hosszas és alapos előtanulmányok után - arra a következtetésre jutott, hogy a szenátor kommunistákkal kapcsolatos „kijelentései többé nem vitathatóak - azok tények”. Herman egy olyan országban tette ezt a merész állítást, ahol McCarthy évtizedek óta belső közellenségnek, afféle nemzeti szégyenfoltnak számít. Ellenfelei nemcsak személyét támadták - többek között elmebetegnek nevezték, felemlegették kései alkoholizmusát-, de társadalomtudományi kutatásaikban is helyet szorítottak a számára. „Mccarthyzmus” - sütik rá a bélyeget minden nekik nem tetsző jobboldali, patrióta, hagyományőrző közéleti jelenségre. Ez a jelző valóságos védőpajzsként szolgál az amerikai liberálisok számára: amikor az állami brutalitást, a lelki félelmek szövevényes rendszerét vagy egy megnyomorított társadalmat kell jellemezni, azonnal előkerül McCarthy és a „mccarthyzmus”.

A vád folyamatosan felbukkan Magyarországon is, ahol a Szabad Nép köztünk élő újságírói valaha egymást múlták felül az amerikai közállapotok és a wisconsini szenátor becsmérlésében. De a közelmúltból is akad példa szép számmal. Szabó Miklós 1998-ban párhuzamba állította a „Wisconsini Rém” (sic!) módszereit, valamint az Antall- és Orbán-kormányok „új mccarthyzmusát”. Az Origó című internetes honlap nemes egyszerűséggel „eszelősnek” nevezi az egykori politikust. A legszomorúbb az, hogy a magyarul olvasható kommentárok, hivatkozások szinte kivétel nélkül az ’50-es évek uszításait visszhangozzák. A legtöbben csak „hallottak” Joseph McCarthy viselt dolgairól, de nem veszik a fáradtságot, hogy utánajárjanak a valódi történéseknek. Gyakran azok nevezik „eszelősnek”, „paranoiásnak” a szenátort, akik a legalapvetőbb tényeket sem ismerik. A világ emlékezete velük ellentétben - szerencsére - nem az egykori MDP-propaganda alapján tartja számon a politikai történéseket. Az elmúlt években nyilvánosságra hozott adatok és kutatások merőben új képet festenek az egykori ,,boszorkányüldözőről’. A boszorkányok ugyanis léteztek - bizony, még az Egyesült Államokban is.

„A kommunisták a kormányban vannak”

1945 után egyre több jel utalt arra, hogy az új szuperhatalom, a Szovjetunió nem tett le a régi lenini tervről, a világkommunizmus megvalósításáról. Sztálin erkölcsi tekintélye megkérdőjelezhetetlenné vált a nyugati baloldaliak számára - sokan úgy gondolták, hogy a szövetségesek csak a hatalmas szovjet emberi és anyagi áldozata árán érhették el hadi sikereiket. Ezek a baloldaliak fennhangon hirdették, hogy a sztálini vezetés minden eszközt bevethet a „nagy ábránd” a hőn áhított világkommunizmus megvalósítása érdekében. A szabad világban kialakult egy arányaiban nem nagy létszámú, de fontos tisztségeket betöltő, kiterjedtkapcsolatrendszerrel, azonos politikai hitvallással rendelkező hatalmi csoportosulás. A nyugat-európai és amerikai baloldali értelmiség hangadóit a háború utolsó esztendejére asztálini gépezet éppen úgy beszippantotta, mint a moszkvai nagy perek főszereplőit. Sokan még azt sem vették észre, hogy szovjet zsoldban állnak. A forradalmi romantika hívei, lázadó középosztálybeliek, kiérdemesült kékharisnyák mellett azonban bőséggel akadtak profi főnökök és ‘‘társutasok” is. Az Egyesült Államokban sem azelőtt, sem korábban nem létezett számottevő marxistaít vagy mozgalom. A közelmúltban elhunyt francia történész, Francois Furet így ír erről: "A párt kicsinysége abból adódik, hogy inkább a New York környékén van befolyása, és egy maroknyi szakszervezeti káderen kívül csak a bevándoroltak gyakran közép-és kelet-európai zsidókból álló középosztálybeli réteget érinti meg, egyetemistákat, tanárokat, ügyvédeket, a show-businness profijait, akik magukat vitték a bolsevik legendáriumot új hazájukba is, ahol annak addig nem voltak gyökerei. ”

Miután lezajlott az Amerikai Kommunista Párt “öntisztulása” - azaz Sztálin kiirtotta a trockista ellenzéket -, megkezdődött a gyűlölt imperialista ellenség hátországának feltérképezése, a fellazítás és a zavarkeltés - később oly sok országban sikerrel alkalmazott - politikája. Nyilvánvaló, hogy Moszkva soha nem tartotta reálisnak a kommunista eszme egyesült államokbeli térhódítását, de az eredményes hírszerzés elengedhetetlen volt a kibontakozó hidegháborús légkörben. Sztálin tudta, hogy a Lenin által csak „hasznos hülyéknek" nevezett nyugati társutasok jelen vannak az amerikai döntéshozó szervekben: már a háborús években is tekintélyes számú szovjet szimpatizáns tevékenykedett a roosevelti adminisztrációban, a diplomáciai testületekben, a vezető gazdasági és pénzügyi szervezetekben. Számuk csak gyarapodott 1945 után: a szovjet titkosszolgálatok sokukat profi hírszerzővé képezték ki, másokkal a „független értelmiségi” szerepét játszották el, de mindenképpen politikai, gazdasági jellegű információkat vártak és kaptak a „legjobb körökben” otthonosan mozgó ügynökeiktől. Az amerikai külpolitika egyik irányítója, Dean Acheson emlékirataiban találóan jellemezte az akkori helyzetet: „Sok egyetemista már a ’30-as évek elején a kommunista tanok hatása alákerült - közülük néhányan még a Fehér Házba is utat találtak... Az orosz ügynökök kétségkívül sokan voltak, megpróbáltak felcsippenteni mindent, amit csak lehetett. ”

1950. február 9-én, a nyugat-virginiai Wheelingben, a wisconsini Joseph McCarthy szenátor szenzációs bejelentést tett egy helyi politikai rendezvényen. „A kommunisták a kormányban vannak" -mondta, és megemlítette, hogy a zsebében lapul egy 205 nevet tartalmazó lista, amely - állítása szerint - a Külügyminisztériumban tevékenykedő szovjet ügynökök nevét tartalmazta. A közvéleményt sokkolta a bejelentés, McCarthy azonban sohanem tudta hitelt érdemlően bizonyítani állításait. Hasonlóan járt a 108 nevet tartalmazó úgynevezett Lee-listával is: a kommunizmussal vádolt tisztviselőkre semmilyen konkrét terhelőadatot nem hozott fel, így később felmentették őket a vádak alól. A szenátor fellépését azonban nem lehetett egy kézlegyintéssel elintézni. A megvádoltakról - akiknek döntő többségét McCarthy sohanem nevezte meg, hogy mint mondta, nehogy egy ártatlan embert is meghurcoljanak - az amerikai titkosszolgálatoktól kezdve a szenátorokon át az elnökig mindenki tudta, hogy párttagok, vagy szimpatizánsok, s jóllehet, ártatlanságuk jogi értelemben megállt, alkalmazásuk mégis hallatlan nemzetbiztonsági kockázatot jelentett. A wheelingi fellépés valódi tétje és következménye tehát nem az igazságszolgáltatás körül forgott - McCarthy a kormányzatban jelen lévő kommunista ügynökökre akarta felhívni a közvélemény figyelmét. Az időzítés sem véletlen: néhány hónappal a bejelentés előtt Mao Ce-tung győzött Kínában, a Szovjetunió pedig elkészítette és felrobbantotta a saját atombombáját. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben sokan hitelt adtak McCarthy szavainak, amikor a kommunizmus előretöréséről beszélt.

A szenátor kínos kérdéseket tett fel Truman elnöknek: hogyan lehetséges, hogy öt évvel a győztes háború után egy 800 milliós kommunista tömb néz farkasszemet az Egyesült Államokkal? A „Who lost China?” (Ki veszítette el Kínát?) kérdés mögött pedig többlet információk sejlettek - McCarthy nagyon jól tudta, hogy az amerikai nemzetstratégia szempontjából igen fontos ázsiai ország „elvesztésében” amerikai hivatalnokok is felelősek. Truman nyilvánvalóan nem tárhatta a nyilvánosság elé azokat a tényeket, amelyek hitelt érdemlően bizonyították, hogy közvetlen munkatársai között baloldali kapcsolatokkal rendelkező, szovjet hírszerzőkkel kapcsolatot tartószemélyek is akadnak. Az elnök jól emlékezett az 1948-as Hiss-féle hatalmas kémbotrányra. Albert Hiss,a Külügyminisztérium vezető beosztású munkatársa, az amerikai diplomácia egyik irányítójának számított: részt vett a jaltai tanácskozáson, sőt, 1945-ben kis híján az ENSZ első főtitkára lett. Nos, Hiss szovjet ügynök volt, és ezt az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (HUAC) minden kétséget kizárólag igazolta, és noha ő még a börtönben is tagadott, a mai, legújabb adatok is a bűnösségét bizonyítják. Trumannek mindenesetre tudnia kellett, hogy valóban dolgoznak szovjet ügynökök amerikai kormányzati tisztségekben.

A valódi fordulatot az 1947 januárja óta működő HUAC szerepének felértékelődése hozta meg: kezdetét vette a „McCarthy-korszak”,1950 és 1954 között számtalan közismert kommunistát idéztek a bizottság elé. A hitelesség kedvéért tegyük hozzá: az amerikai közvélemény legnagyobb megelégedésére.

McCarthy már tudta

Owen Lattimore-t,a Roosevelt elnök távol-keleti politikájáért felelős külügyest a liberálisok ma is hajlamosak McCarthy áldozatának tekinteni. Az „áldozatról” ma már hitelt érdemlő adatok bizonyítják, hogy a szovjeteknek dolgozott. Több látogatást is tett a Szovjetunióban az akkori alelnökkel, a baloldali eszmékkel hozzá hasonlóan kacérkodó alelnökkel, Henry Wallace-szel együtt utazott, a koncentrációs táborokat Tennessee völgyeihez hasonlította, hazatértekor pedig úgy nyilatkozott a sztálini Szovjetunióról, hogy „számomra demokráciának tűnik”. Lattimore vélt ártatlansága mindössze azért lehetett szóbeszéd tárgya, mert az FBI birtokában lévő körülbelül 5000 oldalas anyagot csak évekkel később hozták nyilvánosságra. Hiss és Lattimore mellett McCarthy szenátor és a HUAC számos további szovjet ügynököt azonosított. Leleplezték Harry Dexter White-ot, az IMF ügyvezető elnökét, Laudlin Currie-t, Roosevelt egykori tanácsadóját és Harry Hopkinst, aki olyannyira belső embernek számított, hogy a Fehér Házban lakott! Felfedték az úgynevezett Morganthau-tervet - Currie, White és Lattimore közös alkotását” - amelynek az volt a lényege, hogy a szó szoros értelmében ki kell éheztetni Németországot, mert így az ország bolsevizálását felgyorsítják. White - akit az NKVD-levelezésben „Ügyvéd”, „Richard” és„Reed” fedőnéven egyaránt említenek - az ENSZ-et létrehívó 1945-ös San Franciscó-i tanácskozáson titokban az amerikai álláspontról informálta az oroszokat. Az FBI már 1945 decemberében megküldte Trumannek a White-dossziét, de az elnök a kétségbevonhatatlan bizonyítékok ellenére is őt nevezte ki az IMF amerikai delegációjának vezetőjévé. White vitathatatlanul a hazája ellen kémkedett - és ezt az embert az IMF mindmáig tisztelettel emlegeti az „alapító atyák” sorában!

McCarthy határozott fellépésének köszönhetően derült fény ana is, hogy valóban létezett szabotázsakció az USA kínai politikájával kapcsolatban. Két szovjet ügynök - John Stewart Service és John Patton Davies -, valamint a már említett Owen Lattimore, minden eszközzel próbálta akadályozni a Maóval szembenálló Csang-Kaj-sek katonai segélyezését. Tevékenységükkel hozzájárultak ahhoz, hogy a kommunisták végül uralmuk alá hajtották Kínát. A vádak „koncepciós” jellegének hangoztatását tarthatatlanná teszi a vádlottak előélete. Service-t például, öt évvel azelőtt, hogy McCarthy egyáltalán szóba hozta volna a nevét a rendőrség letartóztatta, mert bizalmas kormányzati iratokat adott át az Amerasia című kommunista lapnak. A HAAC-vizsgálatután Service-t 1951-ben megbízhatatlannak nyilvánították és eltávolították a Külügyminisztériumból. Néhány év múlva azonban rehabilitálták: a mindenki által jól ismert kommunista kém a kaliforniai Berkeley Egyetem tanára, majd az Egyesült Államok liverpooli konzulja lehetett. Később a New York Times közölte írásait - úgy látszik,az amerikai liberálisok vezető lapja mégsem annyira kényes ízlésű, mint amennyire első látásra tűnik. A HUAC-vizsgálat Lattimore sorsát sem befolyásolta: az angliai Leeds egyetemén működő kínai tanszék vezetője lett, majd visszatért az USA-ba, ahol senki sem hánytorgatta felkommunista múltját.

Nagy port vert fel az amerikai atombomba létrehozásán fáradozó J. Robert Oppenheimer ,,kiiktatása” az amerikai tudományos életből. Sokan ma is úgy vélik, hogy a Manhattan-terv „atyja”,1954-ben McCarthy kommunistaellenes hadjáratának lett az áldozata. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy Oppenheimer a 30-as években kommunista nézeteket vallott, mindvégig jó kapcsolatokat ápolt az Amerikai Kommunista Párttagjaival, a felesége és a testvére is kommunista volt, valamint „elfelejtette” jelenteni, hogy a Manhattan-terv előkészítésekor az NKVD megkörnyékezte. Ennyi nemzetbiztonsági kockázat a világ valamennyi országában elegendő a társadalmi kirekesztésre - különösen, ha tekintetbe vesszük a hidegháborús légkört és az atomháború kockázatát - Oppenheimert azonban nem lehetetlenítették el, mindössze kizárták a nukleáris kutatási programokból.

A Venona-iratok

Joseph McCarthy állítólagos „boszorkányüldözéséről” vagy tisztességéről még ma is vitatkoznának a történészek, ha 1995-ben elő nem kerülnek az úgynevezett Venona-iratok. A harc ezzel eldőlt: a McCarthy-ellenes oldalvereséget szenvedett, a kritikai hangok elcsitultak, egyre többen látják be egykori tévedésüket. A Venona-iratokat 1995-ben adták közre az amerikai titkosszolgálatok, egészen pontosan feloldották a fél évszázados hallgatást a HUAC egykori tevékenységével kapcsolatban. Látszólag nem az egykori bizottság ügyeiről van szó, az iratok mégis perdöntő bizonyítéknak számítanak a McCarthy-ügyben.

A „Venona” annak idején fedőnévként szolgált: a ’40-es években az amerikaiak megfejtették az NKVD és a GRU üzeneteit, az iratok a moszkvai központés az egykori ügynökök közötti üzenetváltásokat tartalmazzák. A „csomag” mintegy 2200 megfejtett üzenetet tartalmaz - az abban foglaltak után alaposan át kell értékelnünk a hidegháborúval kapcsolatos eddigi ismereteinket. A Venona-iratok azt bizonyítják, hogy a McCarthy által - nem általánosságban, hanem névvel, címmel - megvádolt fontos személyek szinte kivétel nélkül szovjet ügynökök voltak. Különösen fontos, hogy a Venona-iratok lezárták a félévszázada húzódó Rosenberg-vitát: bebizonyosodott hogy Julius és Ethel Rosenberg, Harry Gold, Klaus Fuchs, David és Ruth Greenglass valóban kiszolgáltatta az amerikai atomtitkot a Szovjetuniónak - a Venona-iratok tanúsága szerint egy Leonyid Kvasnyikov nevű -"Anton” fedőnevű - szovjet ügynök „felügyelte” Rosenbergéket. A minap felröppent szenzációs bejelentés - miszerint Ethel Rosenberg esetében Greenglass vádalkut kötött annak idején- nem változtat a tényen, hogy az érintettek hazaárulók voltak, legfeljebb a halálbüntetés jogosságáról lehet vitázni. Ráadásul Greenglass egyébként ma is elismeri, hogy a hazája ellen kémkedett. A sok érdekesség közül megemlítendő Franz Neumann esete, az egykori közgazdász-politológus szintén szovjet kém volt Halála után felesége a filozófus Herbert Marcuse-hoz ment feleségül - ő az, akit a ’68-as párizsi „diáklázadás” alkalmával valósággal istenített a felforgató csőcselék, és akivel - a saját visszaemlékezése szerint - Heller Ágnes a titói időkben, a horvát tengerparton együtt újítgatta a marxizmust Ennyit a nemzetbiztonsági kockázatról és a baráti érzésekmindent legyűrő erejéről.

A „másik” Hollywood

A liberális Amerika mindig is a sajátjának érezte a hollywoodi „álomgyárat”: nem csoda, hogy a meghallgatások és vizsgálatok sorában különösen az 1947-ben színészeket, rendezőket, forgatókönyvírókat ért állítólagos támadásokat érzik felségterületük legdurvább megsértésének. A hollywoodi filmkészítők egy része már a háborús években nyíltan szovjetbarátnak számított, hitvallásuk a mozivásznon is meg mutatkozott. A HUAC hamarosan lecsapott: az úgynevezett hollywoodi tízek (Lester Cole,Alvah Bessie, John Howard Lawson, Albert Maltz, Edward Dmytryck, Herbert Biberman, Ring Lardner, Adrian Scott, Samuel Omitz, Dalton Trumbo) mind a kommunista párt tagjaivoltak. A vádlottak valamiféle amerikai Dreyfusnak érezhették magukat, mert nem működtek együtt a bizottsággal. Figyelemre méltó, hogy egyszerűen nem válaszoltak arra a kérdésre, párttagok-e, vagy sem. Arroganciájuk és hányavetiségük felháborította a közvéleményt - végül a bíróság megsértéséért ítélték el őket. Ebben az időszakban a hollywoodi művészvilág megosztottnak mutatkozott abban a kérdésben, hogy együtt lehet-e működni a bizottsággal. Neves színészek egész sora - például John Wayne, Gary Cooper -mutatott segítő szándékot a HUAC vizsgálódásaival kapcsolatban. Mások érdekvédelmi szervezetet alakítottak, és cenzúrával, antiszemitizmussal vádolták meg a bizottságot.

Elia Kazan sorsa mind a mai napig megosztja az amerikai társadalmat. Az Édentől keletre rendezője, James Dean és Marlon Brando felfedezője, valamikor kommunista volt, a vizsgálatok idején mégis tanúvallomásokkal segítette a HUAC munkáját. Ennek nyomán számos hollywoodi közszereplő szovjetbarátsága bebizonyosodott. Kazan „árulását” sohanem bocsátották meg az amerikai liberálisok, valósággal kirekesztették köreikből. A vád ma is eleven, hiszen amikor 1999-ben Elia Kazan átvette az életművéért járó Oscar-díjat, sokan a távolmaradásukkal tüntettek, mások - mint Nick Nolte és Ed Harris - tüntetően ülve maradtak a díjátadás alatt. Magatartásuk jól példázza a „kettős mércét”, hiszen annak idején a Warner Brothers első embere, Jack Warner is együttműködött a bizottsággal, terhelő tanúvallomásokat is tett, őt mégsem kezdte ki a bátor hollywoodi művésztársadalom.

Ki volt McCarthy?

Joseph McCarthy történelmi értékeléséről szólván a „hosszú távirat” szerzőjének, George Kennannak kell igazat adnunk, aki szerint a szenátor „nem teremtő, hanem teremtmény” volt. Kétségtelen, hogy McCarthy soha nem került volna a belpolitikai élet forgatagába, ha befolyásos barátai nem segítik tanácsokkal. Közülük is kiemelkedik J. Edgar Hoover, az FBI nagy tekintélyű vezetője, aki számos titkosszolgálati információt hozott McCarthy tudomására. Talán éppen ezért az a sejtésünk támadhat. hogy a HAAC mögött olyan politikusok álltak, akik mindenkinél pontosabban ismerték a kommunista beszivárgás mértékét és a törvényes út mellőzésével egyszer és mindenkorra el akarták hárítani a veszélyt. Ha ez így történt, akkor McCarthy csak a végrehajtó szerepét alakította. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy Truman elnök feltűnő erélytelenséggel viszonyult az Egyesült Államok egyik legnagyobb belpolitikai botránysorozatához - a„McCarthy-korszak” elemzőjének a világpolitikai vonatkozásokon túl a korabeli kormányzati adminisztrációs lobbiharcot a szembenálló érdekcsoportok viszonyát is meg kell vizsgálnia.

A szenátor igen népszerű volt a maga idejében. 1952-ben a fiatal John F. Kennedy “nagy hazafinak” nevezte, s bár útjaik később elváltak, fivérével, Bobby Kennedyvel együtt mindig jó szívvel emlékezett a wisconsini szenátorra. Jóllehet, a politikai demagógia és a színpadiasság koránt sem állt távol McCarthytól, ezek a tulajdonságai még jobban árnyalták személyét. Az Egyesült Államok közvéleményét évtizedeken át foglalkoztatta az a kérdés, hogy egy üres fejű demagóg handabandázásáról, vagy egy kétségtelenül rossz emberi tulajdonságokkal megvert politikus nagyon is kiszámított, pontosan meghatározott célokért folytatott egyszemélyes showműsoráról van szó. Ma már tudjuk: ez utóbbiról.

McCarthy sorsát a saját tekintélyének túlértékelése, és a hatalmon lévők érdekeinek sorozatos semmibevétele pecsételte meg. Amikor Eisenhower1952-ben az Egyesült Államok elnöke lett, McCarthynak meg kellett volna éreznie az új idők szelét. Az óvatos visszavonulás helyett azonban harci riadót rendelt el: sorra megvádolta az Egyesült Államok legtekintélyesebb politikusait. Dean Acheson és George Marshall után egy televíziós adásban magát Eisenhower elnököt is felelősségre vonta „erélytelen” politikájáért. Ekkora már kihátráltak az egykori pártfogók: Hoover és Taft szenátor támogatását akkor sem tudhatta a magáénak, amikor a hadseregben kommunistákat vélt felfedezni, márpedig az egykori katona, Eisenhower adminisztrációja különösen fontosnak tartotta a mundér becsületét. 1954 decemberében a szenátusban 67:22 arányban elmarasztalták Joseph McCarthyt. 165 év alatt mindössze háromszor fordult elő, hogy a testület megrójon egy amerikai szenátort. Ezután McCarthy visszavonult a politikai élettől, és 1957-ben elhunyt. A személye körüli viták lassan nyugvópontra jutnak, hiszen hiteles adatok egész sora bizonyítja, hogy a 40-es évek második felében tekintélyes számú kommunista ügynök és szimpatizáns tevékenykedett a legfontosabb amerikai kormányzati szervekben. Az idő tehát McCarthyt igazolta: éppen ideje, hogy egy fantommal kevesebbet gyűlöljenek a túloldalon - már ha képesek az önvizsgálatra. Mindenesetre a faragatlan hazafiak igazsága maradandóbb az okos hazaárulókénál.