Minél határozottabban lépünk fel a béke oldalán, annál kevesebb lesz az emberáldozat.
A magyar politikai újságírás rákfenéje, hogy a publicisztikák túlnyomó többsége 1. mások módszeres csesztetéséből 2. állandó siránkozásból áll.
Akinek jó a gyomra hozzá, ízlelgesse.
Egyszerűen nem értem, miért nem lehet néha szép, nemes, jó ügyekről, érzésekről, gondolatokról számot adni? Mintha szégyen volna a fény felé pillantani azokban az értelmiségi műhelyecskékben, ahonnan módszeresen lapátolják ki rátok a szemetet.
Hogy én is ilyeneket írok? Egy ideje már nem, úgy érzem, jó útra tértem. Sem örömöt, sem elégtételt nem okoz nekem, ugyanakkor rettenetesen unalmas és gyerekes, hogy jelentőség nélküli emberek hülyeségeinek szenteljek kolumnákat, mintha minden buta böffentés közügy volna. Hát, nem az. Bocs. (Itt szigorúan a saját hülyeségeimre is gondolok).
Idáig illene eljutnia minden gondolkodó embernek.