Székely testvéreink mai ünnepén annyi minden eszembe jut.

Olvasmányok, emlékek, de legfőképpen a személyes tapasztalat. Nem tudom, hányszor jártam a trianoni határ túlsó oldalán, ahol egy idő után már nem is éreztem, hogy más országban járnék. És arra is emlékszem, hogyan változtam meg annyi beszélgetés után magam is. A kezdeti fájdalmat, keserűséget lassan legyűrte annak az érzése, hogy mindig, minden módon ki kell állni az elszakított magyarokért. Hogy nem siránkozni, hanem dolgozni szükséges azért, hogy újra egy nemzetté forrjunk össze. Ennek az örök szövetségnek nincs múltja, nincs jelene, nincs jövője - amíg magyarul érzünk, beszélünk, örökké tart ez az állapot, bárhol lesznek vagy nem lesznek a határok. Ez mindig így volt történelmünkben, most is igaz a számvetés.

Köszönöm azt is a felsőbb akaratnak, hogy annyi barátot szereztem az elmúlt harminc évben, s hogy ma már talán belülről, nemcsak átvonuló turistaként értem a helyzetüket, örömeiket, bajaikat. Igazából meg sem lepődtem, amikor pár éve kiderült, hogy apai ágon részben magam is székely vagyok, őseim illyefalvi székelyek, akik az 1700-as évek első harmadában költöztek Gyomára.

Azt kívánom a mostani ünnepen, hogy a kisebbségi érzés soha nem kerítsen teljesen a hatalmába egyetlen székelyt sem. Hiszen otthon vagyunk Erdélyben, a Székelyföldön, de máshol is a Kárpát-medencében. Gyakran eszembe jutnak az udvarhelyi, csíki, gyergyói, háromszéki emberek, tájak, események. Cikkeimmel, könyveimmel szolgálni igyekeztem a magyar összetartozás ügyét. Tinédzserkorból felnőttkorba lépett fiam a barátaival idén nyáron Székelyföldre készül. Ez a legnagyobb ajándék számomra. A történet folytatódik, és talán soha nem is lesz vége.

Isten megsegít benneteket, barátaim!