"...Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. – Két ismeretlen ifjú. – Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Új emberek voltak itten, mi meg az elmúltak.
Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó civilisták, akik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. – Porrá lettünk s azt éreztük.
S ha még csak magunk lettünk volna porrá; de éreztük, tudtuk, hogy porrá lett velünk együtt minden, ami lelkűnknek drága: a haza, a szabadság, a nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! – Nincsen jövő!
És aztán – egymást sem ismertük.
Tavaly még: Lelkemnek megmaradt fele. Ma már: Ki az az ember? Nem ismerem.
S miért így?
Azért, mert én nőül vettem azt, akit szerettem – s aki engemet oly igazán szeretett. – Igazabban, mint a feleségek felesége az ő halhatatlanítóját.
Ezalatt csak lepergett a díszlakoma a szokott rendben, egész az utolsó mogyoródesszertig, amit ki-ki a saját fogával tört fel. (Meg akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben hangzottak a körmönfont tósztok mind a jelen levő, mind a távol levő celebritások felmagasztalására, ami igen jeles visszhang volt Szemere Bertalan háromnapos böjtrendeletére.
Engem émelyítettek ezek a tósztok, amikhez átkozott rossz vinkót kellett innunk. Mikor a föld zeng a lábunk alatt, mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyűk! kárognak a fejünk fölött, akkor mi előállunk dicsekedni, tömjénezni, hozsannát, vivátot kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, ahelyett, hogy a véres kardot körülhordanók völgyön-mezőn, a riadót kiáltva: Fegyverre magyar! Itt az ítélet napja!
Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy a tósztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt: Én poharat emelek azokra a hősökre, akik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni.
Síri csend támadt e szavaim után. – Senki sem nyúlt a poharához.
Hiszen bolond egy tószt is volt! Méltó az agyonhallgatásra. De mikor énbelőlem úgy kikívánkozott ez a mondás!
Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharat s odakoccintá az enyimhez: Köszönöm, pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.
Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam.
Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában…"

(Jókai Mór: Utolsó találkozásom Petőfivel)