Bánffy Miklósról sokáig azt írták az irodalomtörténészek, hogy műkedvelő író. Talán sokoldalúsága, talán származása, talán erdélyi születése zavarta őket - nem tudom. Az utóbbi években sok mindent olvastam tőle, az Erdélyi történet - szerintem - a magyar próza kiemelkedő alkotása. Farkasok c. novellájának alábbi részlete pedig arra késztet, hogy 2023-ból is ítéljük meg újra a kérdést: vajon műkedvelő vagy jó író?

A válaszom nyilván kitalálható.

Ha csak erdélyi kortársaival hasonlítom össze, Bánffy stílusa romantikus vonásai ellenére is realisztikusabb Wass néha kenetteljes és végtelen leírásainál. Nyirő nála komorabb, balladásabb, tömörebb, Bánffy finom másodközlései, a rejtett értelem felmutatása sokszor sikerültebb. Talán Tamási Áronnal egyenértékű legjobb pillanataiban, ami azért nagy dolog, mert vele csak nagyon kevesen értek fel a háború előtti magyar regényekben, novellákban. Bánffy - hadd lépjek tovább - eredeti író. Érdemes volna ugyanolyan megbecsüléssel olvasni, mint az erdélyi magyar próza más nagyságait.

"Farkasok (részlet)

Tél volt. Vastag hó borította az erdélyi hegyeket, völgyeket. Vaskos sapkát rakott a gombaforma oláh viskókra, – fehér gomba lett a fekete gombákból, – puha bundát vetett végig a hegyoldalokon, beporozta csillámokkal az erdőt, ellepte, eltakarta a sarat, a fagyott göröngyöt és lenn a Maros terét vakító fehér tengerré változtatta át.

Minden, minden tiszta, kimondhatatlanul fehér.

Csak ott a magyar vidéken, le a Marosig szakadt meg itt-ott a végnélküli fehérség. Majd minden faluban fekete égett gerendák álltak ki a hóból, üszkösödött jegenyefák meresztették égnek elperzselt ágaikat, mint valami óriási fekete seprük, – tetőnélküli falak, amelyeknek peremét beszennyezte a tűz, kereszteződtek rombadőlt utcasarkokban, kuriák, kastélyok falai, elhagyatva, pusztán, lakatlan csöndben. Mindent be akart fogni a hó, befujta a kertet, behullott a tetőnélküli üres szobákba, finom porban végigterült még ott is, ahol a bolthajtás be nem szakadt. Mégis itt-ott a padlókon és a kertekben is, előtűntek alóla csodálatos sötétvörös foltok, amelyeken megsikamodott az ember lába. Mindent betemetett a hó egyenletes, egyforma tiszta fehérséggel, csak ezeket a foltokat nem bírta befogni, előtűntek ismét, hiába vonta be.

Az egykori kertekben a letaposott, elperzselt örökzöldek között és tovább a közeli tarlón, helyenként frissen hányt hantok emelkedtek, amelyek körül kóbor ebek settenkedtek, ástak, marakodtak. És nagy varjúseregek szálltak le hatalmas károgással, kavargó fellegekben.

Rettentően csöndes tél volt; csöndesebb, mint más tél. Mintha kevesebb élet lett volna. Mintha kevesebb emberélet lett volna.

Rettentően csöndes tél volt ez: a Hóra-lázadást követő tél.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És a havasokon megindultak a farkasok. Lefelé a havasi falvak felé. Minden tanya, minden falu közelében jártak. Eleinte csak egy-kettő, később ahogy szigorodott a tél, és nőtt a hó, mind több-több, mind nagyobb csapatok.

Estszürkületben jártak és éjjel. Az erdők szélein lassú, egyenletes ügetésben, sorban egymás mögött, hangtalanul haladtak. Lehorgasztott fejjel, némán. Igénytelen külsejü ragadozók. Első látásra azt hitte volna az ember, hogy szürke, piszkos komondorok. Az erdő szélén leültek olykor, mereven, kutyamódra és vártak: vártak veszélyes türelemmel, míg sötét este lesz.

Csak éjjel támadtak. Akkor is alig volt zaj, bár reggelre hiányzott akár egy fél-turma juh. Nem maradt azokból semmi, de nagy vörös vérfoltok piroslottak a havon. Mindenfelé raboltak. De mindig éjjel, sötétben, orozva, gyáva rablók módjára. Hiába őrizték a tanyákat, a nyájakat, hiába őrködtek erős, bátor kuvaszok. Elsőnek a házőrzőt tépték szét. Alig volt egy-egy hang az éjben.

A kamarai ispán két ezüst huszast tűzött ki egy farkasfejre. Nagy pénz volt ez akkoriban, mégsem igen vadászták, pedig kihirdette az egész havason. De hát volt az erdőkön más vad is, ami inkább megérdemelte a fáradságot. Drága vad, jövedelmező. Mert hát nagyobb díj volt a lázadóvezérek fejére kitűzve. A Hóráéra háromszáz arany, a Kloskáéra is annyi. Be is fogták ezeket menten és bevitték Gyulafehérvárra.

Most Lung Gavrilára vadásztak a hegyekben, a Hora helyettesére. Száz arany volt ennek a fején is, élve vagy halva.

A farkasok háborítlanul jártak."