Hogy Isten létezik, szakrális tény, nem pedig vita tárgya. Minden emberi közösség hitt Istenben, mindenki imádkozott már életében, mindenki tudja, hogy az általunk ismert világ nem a végső létezés terepe. És mégis azt hisszük, hogy túlnőttünk a teremtésen, hogy kideríthetünk bármit abból, ami nem a miénk, amiről nem mi rendelkezünk.

Isten létéről rendszerint azok vitatkoznak, akik érvelésüket csakis ok-okozati és bizonyítási eljárásokra fűzik fel. Azonban a kifürkészhetetlen titkokra alkalmazni az ember saját használatú munkamódszereit: önámítás. Nem működik az eljárás.

Istenről csak annyit tudunk és mondhatunk, hogy teremtő erő, az ember életének minden dimenziójában jelen van, működik, valamint hogy "neki" nincs arca, formája, alakja, nincs egyetlen neve és nem kötődik kizárólag egyetlen valláshoz sem. Isten vallásos magyarázata ugyanis az ősidők óta kényszerű absztrakciók, tanmesék és alliterációk végtelen sorából áll, hiszen emberi ésszel fel nem fogható, meg nem magyarázható a jelenléte. Isten voltaképpen ábrázolhatatlan, következésképpen a létéről sem mondhatunk semmi olyasmit, ami emberi értelemmel felfogható.

Aki ezt nem érti meg, a szellemi állapot alacsonyabb fokán tartózkodik, mert a végső titkokra "logikus" magyarázatot követel tanulás, elhivatottság, meditáció, megfelelő lelki erő nélkül. Pedig a magyarázat készen áll előttük is: élünk, pedig nem kértük a létezést, és biztosan meghalunk, holott még élni szeretnénk. Isten léte kitetszik ebből a látszólagos ellentmondásból. Tőle kapunk mindent, ő dönt, nekünk semmilyen eszközünk nincs a titkok felfejtésére, sorsunk megváltoztatására, még azt sem tudjuk, két perc múlva mi történik a világgal és velünk. Egész létezésünk máshonnan ered, mi pedig semmilyen végső kérdésről nem tudunk semmit.

Számomra az egyetemes szellem megközelíthetetlen, elzárt tartományai jelzik, hogy szakrális tényről ne vitatkozzunk. Isten létét azért nem lehet bizonyítani, mert olyan területre eveznénk, ami most és mindörökké túlnyúlik az ember határain, képzelőerején, ismeretein. Mégsem haszontalan kijelenteni: nem vagyunk a magunk urai, ajándékként érkeztünk ide mások számára, akaratunk pedig mindössze néhány sorsunkat érintő ügyben van. Valamint soha nem érjük el a teljes tudást, hiszen még a végest és a végtelent sem értjük, néhány dimenziót ismerünk és csak teóriákkal szolgálhatunk a legfontosabb kérdésekben.

Isten tehát létezik. Ennek a felismerésnek a döbbenetével éljük le életünk minden egyes percét, hiszen, ha nem vele, általa élünk, elveszítjük önmagunkat. Rengeteg embert látok magam körül, aki önmagát gyilkolja, miközben persze, nem hisz a teremtő erőben. A vége: a szétszóródás, lelkünk megsemmisülése. És az ítéletet mi magunk mondtuk ki magunkra, hiszen kaptunk némi szabad akaratot a rossz elhárítására. Azt hittük, minden a mi kezünkben van, pedig csak a bűneinket szaporítottuk jó tettek helyett. És amikor már egyedül leszünk, már testünk sincs, létünk pedig éppen felolvad, csak kegyelemért vacogó lelkünk marad meg - akkor már késő.

Nem így kell élni! Szeretettel, megértéssel, türelemmel, bármilyen nehéz! A lényeggel törődjünk, emelkedjünk fel, különben elsüllyedünk.

Nyugodtan mondjuk el mindezt annak, aki még nem érti a lényeget.