Kodolányi János.

Az egyik legnagyobb írónk, az egyik legeredetibb magyar gondolkodónk. Nem részletezem, hogy miért gondolom így nagyjából tizenhat éves korom óta, ma is, változatlanul, legyen elég annyi, hogy megalapozottan állítom. Harminc éve tervezem, hogy egyszer könyvet írok róla. Ha lesz időm, talán...

Az alábbi interjúrészleteket Tóbiás Áronnal készült 1964-es beszélgetéséből emeltem át. Nem véletlenül. 2022-ben is érdemes elgondolkodni mindezeken....

"A Mecsek és a Zengő sötét, hatalmas erdői és ormai után a síkság, a ligetek, a gyümölcsösök, a szelíd kertek és egy csodálatos, hófehér népviseletben járó, gyönyörűen beszélő népnek az én reám szinte varázslatos erővel ható világa. Nagyon sokan a szememre vetették már: hogyan lehetséges az, hogy én ennek a népnek, az ormánsági népnek a szörnyűséges bűneit, amelyek sajnos — jóslataimat beváltva — ma már az egész magyarság szörnyűséges bűneivé váltak, hogy emellett a felismerés mellett hogyan tudtam azt a népet én mégis annyira idillinek, annyira tisztának és annyira példásnak látni? Most már, a hatvanhatodik évem határáról visszatekintve, nem csodálatos dolog.

Hiszen amivel én, mint tízéves gyermek megismerkedtem, a vályogból épült, roskadozó kis katolikus felekezeti iskola, a mezítlábas iskolatársak, a kis púpos tanító — a kis mester —, az ő leánya első szerelmem, a nép maga, amellyel napról-napra találkoztam és melynek az életébe oly intenzíven hatoltam bele, mint amilyen intenzíven ma tudományos felkészültségű etnográfusok és etnológusok nem hatolnak be. Megismerkedtem azzal a természetes ősi, eleven élettel, amely bizonyára társadalomtörténetileg egy korai középkori foka volt magának annak a népnek: olyan gyönyörű világot nyitott ki előttem, amit csak ahhoz a zenei élményhez hasonlíthatok, amit gyermekkoromban a pécsváradi templomban éltem át. Dráva-széli népdalok ragadtak meg bennem, rajongtam értük. Az esti, éjszakai kukoricafosztások alkalmával, tollfosztások idején, vagy pedig csépléskor, cséplés után, amikor a gép körül tevékenykedő emberek, már tisztára mosdva és tisztába öltözve, vacsora utáni borukat szopogatták és beszélték el, énekelték el a régi élet szebbnél-szebb emlékeit.

Véglegesen és mindörökre a Dráva-szél népe tanított meg engem az anyanyelvemre, azóta tudok magyarul. Az most nem lényeges — és ahogy Pesten szokták mondani, puszta kukacoskodás —, hogy az én történelmi regényeimnek a nyelve tudományosan valóban Árpád-kori nyelv-e? Tudományosan és valójában az Árpád-kor nyelve föltámaszthatatlan, de annak a nyelvnek a lelke föltámasztható és azt a lelket én igenis föltámasztottam, föltámasztottam pedig a Dráva-menti magyar nép eleven, élő, ható, ma is és halálomig a fülemben muzsikáló nyelvéből. És ez a nagy dolog életemben és író voltomban és ez a maradandó és ez a lényeges. Ez az az új világ, amit énnekem a Dráva-mente magyar népe adott és ez az igazság. "

"Keserű szájízzel kellett megállapítanom, hogy a magyar szellemi elit, a magyar értelmiség legmagasabb fokain álló felelős személyekben sokkal több a személyes hiúság, a személyes érvényesülés vágya, továbbá a másképpen gondolkodóknak vagy másképpen dolgozóknak a lenézése és a tőlük való elhatárolódás, hogysem itt Magyarországon egy olyanfajta csodálatos kollektív tevékenységet lehetne várni, mint amilyen tevékenységnek kiváló tagjaival, képviselőivel ismerkedtem én meg Finnországban.

Ez igen keserű tanulság volt számomra, bár nem azt a következtetést vontam le belőle, hogy én most már hagyjak föl terveimmel és tevékenységeimmel, csupán csak azzal kellett tisztába jönnöm, hogy nagyon kevés támogatóra számíthatok és nagyon kevés társat fogok magam mellett találni azon az általam is tisztán nehéznek és szakadékosnak látszó úton, amelyen én megpróbálkoztam ebben az irányban eljutni valamiképpen a magyar nép sorsának a lazításához, könnyítéséhez, a sötétség eloszlatásához.

Ez nagyon fontos etapja életemnek és egyszersmind nagyon fontos tanulsága is, mert most, amikor azután a nehéz idők voltaképpen bekövetkeztek, amikor a félfeudális történelmi Magyarország legutolsó formáiban is összeomlott, akkor kitűnt, hogy egy olyan helyzet előtt állunk, amelyben barátai a barátoknak nincsenek, amelyben munkatársai a munkásoknak nincsenek, amelyben régi, évtizedes baráti, szoros, lelkes és önzetlen együttműködések lazultak meg, szűntek meg és váltak atomizálódott egyéni munkává, egyéni pályává, egyéni érvényesüléssé és egyéni bukásokká. Tehát amely etapja után életemnek most tapasztalnom kellett a gyakorlatban, és meg kellett értenem, hogy sem a múlt század reform-nemzedékének többé-kevésbé viszonylagos együttműködésére — abban a romantikus korban —, sem a népi Magyarország akár ilyen, akár olyan, akár országos értelmezésű, egészen a kommunizmusig elmenő részeiben és oldalágaiban a legminimálisabb együttérzésre és együttműködésre egy közös cél, a magyar nép egészséges életformáinak kialakításában, ennek a népnek a felvirágoztatásában, fenntartásában, biológiai erejének megtartásában, sőt növelésében egyetértés nincsen."

"A népünkbe vetett hitet soha, semmiféle körülmények esetében sem szabad feladnunk, hinnünk kell a népünkben még akkor is, ha úgy látjuk, hogy teljesen elborítja és kiégett a modern élet forró szemete és salakja, és bíznunk kell benne, hogy egyszer, valamilyen pillanatban, mikor és miért, nem is láthatjuk azt a pillanatot, valami elő fog törni az élet mélységeiből és a nép megújul és meg fogja teremteni azt az életformát, amely hozzá, mint emberhez is és mint magyarhoz is méltó lesz."