Ennek a nyomorult huszadik századnak, amit tovább örökítenek ránk, az egyik legnyomorultabb öröksége, hogy tisztelni kell minden olyan művet, örökséget és szellemi portékát, amelyet a betegség és a belső erők felborulása szült.

A nyugati civilizációban elterjedt, hogy szerencsétlen emberek (akiknek az életműve is rakás szerencsétlenség) tiszteletreméltóak. Miért is? Mert féregnek ábrázolják a modern embert, mert a rettegés, a szorongás az egyetlen életfilozófiájuk, mert öngyilkosok, alkoholisták, szexuálisan betegek lesznek, és persze erre ösztökélnek más, egészséges embereket, vagy a nyáladzás, az önsajnálat és a sznob kivagyiság keverékéből építenek maguknak szellemi "nívót". Ma az egészség érdekesség, a betegség, a belső zavar pedig a természetes állapot sokak számára.

Undorodom ezektől az emberektől. Undorodom a modern világtól. Az ideológiáktól ugyanúgy viszolygok, mint a gyáva, torz alakoktól, az értelmiségi hazugságoktól, kitartottságtól, prostitúciótól. Soha nem vettem részt és nem is fogok részt venni a mókuskerékben. Kipróbáltam sok mindent a munkámban, de sem a siker, sem az ismertség, sem a pénz nem okozott örömöt, ezért tettem arról, hogy más irányba forduljon az életem. Kiszálltam a hajóból, amikor kellett, amikor úgy tetszett, és nem árultam el a barátaimat, viszont nem állok be lógó nyelvvel azok közé, akik közé ép embernek nem szabad vegyülnie. Nincs szükségem mutatványokra, nem vagyok bohóc, nem kell az elismerés, nem kell a dicséret, csak a szabadság érdekel.

Az én hőseim indiánok, ókori görögök, rómaiak, egyiptomiak, régi magyarok, földművesek, katonák, papok, tevékeny emberek. Rájuk figyelek, az ő mondataikat fejtegetem, igyekszem megkeresni azokat, akik a régiek örökségével köztünk élnek, munkálkodnak.

Egész életemben képviselem, amiben hiszek, ez pedig a család, a törzs (nemzet) és az Istenbe vetett hit - vagyis az ember eredeti szentháromsága, a természetes közeg, a célrendszer, az elérni vágyott megérkezés a lélek birodalmába, az ember valóságos közegébe. Ezeket az értékeket, a harmóniát keresem az életben, a művészetekben is, a titkok mélyén és a fecsegő felszínen egyaránt. Csak ez számít, semmi másnak nincs értelme. A művészet - ahogyan a való élet is - a megigazulásról, a helyes útra térésről, a szépség, a tudás, a szellemi és testi erő iránti csodálatról szól - az emberiség kezdetektől fogva óta ezeket bármulja, csodálja. Kivéve az elgyengült, perverz, beteg és roskadt nyugati civilizációt, ezt a romhalmazt, amiben élünk, és amit minden szarsága ellenére csodálnunk illene.

Én ebben többé semmilyen módon nem veszek részt. Elég volt ebből. Hőseim, barátaim, kedves íróim, művészeim nem ilyen emberek. Hozzájuk menekülök, velük érintkezem, és arra gondolok, micsoda hiábavalóság a rövid földi életet hazugságokkal, felesleges kompromisszumokkal eltölteni az igazság keresése helyett.

Ha holnap meghalok, már marad utánam annyi szellemi termék, ami túlmutat a jelentéktelen dolgokon. Írni komolyabb dolgokat régóta nincs kedvem. Tulajdonképpen semmi értelme mutogatni magunkat, versenyezni kretén ellenfelekkel, bizonygatni bármit olyanoknak, akik egyébként sem értenek semmit. Nyilván az itteni követőim egy része sem érti a fentieket, de a többség - remélem - jóindulatú és gondolkodó ember. Kizárólag rájuk gondolva üzenem, hogy csak értelmes és egészséges dolgokkal szabad foglalkozni. Már amíg lehet. Semmi másra nincs idő.

A végén - szellemi értelemben - tényleg magányos lesz az ember. És nem azért, mert vele született rossz tulajdonságai annyira riasztóak lennének. Hanem azért, mert amiben hittél, amit képviselsz, az örök harc tárgykörébe tartozik, nem éred meg a beteljesülést. Ha pedig csak tanú leszel, egy idő után szemlélődsz, semmi más nem lehetséges. Látod, hogyan rohanunk a rossz felé, hogyan közeledik a háború, milyen nagy lesz a baj néhány évtizeden belül - és semmi érdemlegeset nem tehetsz. Csak emlékeket rögzíthetsz, erre szól a hivatásod, és ezt meg is teszi az ember, de nincs miben hinni, reménykedni, az emberek órási többsége úgyis vak, éretlen a realitásokra.

Marad a társas magány, remények és felemelkedés nélkül. Apró kis morzsák az élettől, közben süket csend. Ez van.