A BORBÉLY BALÁZS ÜGY MARGÓJÁRA

Sokszor nekifutottam ennek a bejegyzésnek, és legalább ennyiszer töröltem is.
Mert szurkolóként könnyű lenne haragból írni. Könnyű lenne nagy szavakat használni. Árulásról, csalódásról, hűtlenségről beszélni.
De az igazság ennél összetettebb.

Amikor Borbély Balázs Győrbe érkezett, kevesen gondolták volna, hogy ilyen történetet írunk együtt. Volt benne hit, volt benne munka, voltak benne felejthetetlen pillanatok. 5 meccses könnyes csoda az NBII 2024 tavaszi befutóján. Feljutás az NB I-be. Egy fantasztikus első év az élvonalban. Aztán egy bajnoki cím, amelyre sokan évtized óta vártak.
Ez nem egy ember sikere volt.
Kellettek hozzá a tulajdonosok, akik hittek a klubban. Kellettek a vezetők, a háttérben dolgozók, a játékosok, a szurkolók. Kellettek azok az emberek, akik akkor is építették az ETO-t, amikor még nem bajnoki ünneplésről szóltak a hétvégék.
De az is igaz, hogy Borbély Balázs ennek a történetnek meghatározó szereplője volt.
Éppen ezért olyan nehéz most továbblépni.

És most keserű a pirula. Csalódást érez az ember. Nem azért, mert elment. A futballban játékosok és edzők jönnek-mennek. Aki ezt nem érti, az nem érti a modern futballt.
Hanem azért, mert mi többet láttunk ebben a történetben. Ès azért mert nagyon szerettük Balázst. Ezt a felvidéki srácot, aki a csoda élére állt. Szerettük a karakterét. A személyiségét. Ahogyan kommunikált. Ahogy szokták mondani: a futballról alkotott filozófiáját.

És őszinte leszek. Hozzá kell tennem, hogy személyes is a sztori. Öröm és megtisztelő, hogy megismerhettem Balázst, és nagyon nagyon kedvelem.

Azt hittük, hogy még van közös fejezet. Hogy egy bajnoki cím nem a végállomás, hanem az új korszak kezdete. Hogy együtt próbáljuk meg a nemzetközi porondot. Hogy együtt nézzük meg, meddig juthat ez a csapat.
Talán naivak voltunk.

Nehéz elfelejteni, hogy amikor 2024 nyarán jöttek a vereségek, nehezen indult az első osztály, és a magyar futball társadalom kinyilatkozta, meg is van az egyik fix kieső, Győr nem fordult el tőle. A szurkolók nem fordultak el tőle. A klub nem fordult el tőle. A tulajdonosok nem fordultak el tőle.
Hittek benne. Hittünk benne.
Ezért most nem maga a döntés fáj a legjobban.
Hanem a történet vége.
Két héttel ezelőtt még a magasba emeltük. A nevét skandálta a stadion. Bajnokként ünnepeltük. Kevés edző kapott az elmúlt évtizedekben annyi szeretetet ettől a várostól, mint ő. És ő távozásáról szóló találgatásokat lezárta azzal, hogy 2027-ig szerződése van Győrben, és pont.
Talán ezért ilyen nehéz most megérteni ezt a búcsút.
Haragszom rá?
Talán egy kicsit igen. De ez igazából nem harag.
Viszont hálás is vagyok.
Mert amit az ETO-ért tett, azt nem lehet elvitatni. A bajnoki aranyat nem lehet kitörölni a történelemből. Az emlékeket sem.
A Ferencvárosra viszont, ha azt mondanám, hogy nem haragszom, nem mondanék igazat.
Mert szurkoló vagyok. A Fradi Győrben az ETO szurkolóknak mindig is vörös posztó volt. Mindig is vörös posztó lesz.
Vannak dolgok, amelyeket nem kötelesség szeretni, még akkor sem, ha megértjük őket.

De minden csalódás közepette van egy felismerés, amelyet újra és újra megtanít nekünk a futball.
A játékosok jönnek és mennek.
Az edzők jönnek és mennek.
A vezetők jönnek és mennek.
A szurkoló marad.
És a klub marad.
Borbély Balázs története az ETO-nál véget ért.
Az ETO története nem.
Köszönöm, Balázs, amit ezért a klubért tettél.
A döntésedet talán egyszer megértem.
Elfogadni azonban még sokáig nem fogom tudni.
Mert vannak történetek, amelyek nem attól fájnak, hogy véget érnek.
Hanem attól, hogy többet reméltünk tőlük.

Egy csapat van csak Nyugaton, hajrá ETO!
Sose, de sose halunk meg!