Ma bemutattuk a Századvég új könyvét. Félórás előadás megtartására kértek fel, azt természetesen nem pakolom ide fel, de a könyv kapcsán idézném a mondandóm lényegét:

Elfogultság nélkül ki merem jelenteni, hogy a Századvég Alapítvány gondozásában megjelent Kulturális kereszténység Magyarországon című kötet a hazai társadalomkutatás egyik legambiciózusabb vállalkozása az utóbbi években. A szerzői kollektíva – Molnár Attila Károly, Megadja Gábor, Gyorgyovich Miklós, Falusi Márton és Czopf Áron – közös munkája egyszerre tekinthető empirikus társadalomelemzésnek, filozófiai igényű világnézeti reflexiónak és közéleti beavatkozásnak. A könyv alapkérdése: létezik-e, és ha igen, milyen formában van jelen a keresztény kultúra a mai magyar társadalomban?
A szerzők válasza radikálisabb és összetettebb, mint az első pillantásra sejtenénk. Nem a templomba járók számát, nem a felekezeti önbesorolás mértékét vizsgálják, hanem egy mélyebb kulturális szövetet próbálnak feltérképezni: a kereszténységnek azt a civilizációs lenyomatát, amely normákban, erkölcsi reflexekben, szokásokban és közösségi beidegződésekben él tovább, akár a tudatosság szintje alatt is. A „kulturális kereszténység” fogalma ebben az értelmezésben nem a vallásosság gyenge vagy másodlagos formája, hanem egy olyan kulturális keret, amely akkor is működik, ha a vallási hit elhalványul vagy hiányzik. (…)
A Kulturális kereszténység Magyarországon nem pusztán egy kutatás dokumentuma, hanem egyfajta kultúrkritikai állásfoglalás is. Olyan mű, amely képes vitát generálni, elgondolkodtatni és új keretbe helyezni a kereszténység és modernitás viszonyáról szóló diskurzust. Aki meg akarja érteni, hogy mit jelenthet kereszténynek lenni a posztszekuláris Európa peremén, annak érdemes végigkísérnie ezt az intellektuálisan gazdag és gondolatébresztő szöveget.
És hogy miért is kellene ezt a témát megvitatnunk? Erre Dávila válasza: „Az emberiségnek nem azért van szüksége a kereszténységre, hogy építse a jövőt, hanem azért, hogy fel legyen vértezve ellene.”