Emlékszem, amikor Horn Gyula átvágta a vasfüggönyt.
Emlékszem reményre, hitre, arra az érzésre, hogy Magyarország végre a saját útját járhatja. Láttam kormányokat felemelkedni és elbukni. Láttam, amikor az emberek hittek a változásban, és láttam azt is, amikor csalódtak benne.
Emlékszem Medgyessy Péter bukására, és Gyurcsány Ferenc felemelkedésére is. Akkor már sokan éreztük, hogy nehéz idők jönnek. De ami ma történik, az több egyszerű politikai harcnál.
Ma a gyűlölet lett a legerősebb fegyver.
A bosszú lett a politika nyelve.
És közben egyre kevesebben próbálnak belegondolni, mi vár a hazánkra, ha minden csak hatalomról, ellenségképről és megosztásról szól.
Nem félek.
Félreértés ne essék: nem a félelem beszél belőlem. Hanem az a makacs hit, hogy vannak még emberek, akik nem hajlandók lehajtott fejjel nézni, ahogy szétszakítják ezt az országot.
43 éves vagyok.
Kaptam sebeket eleget az élettől és ettől az országtól is. De minden seb megtanított valamire. Megtanított felállni. Megtanított kitartani. És most itt állok újra.
Most van az az idő, amikor szükség van a hazafiakra. Nem a gyűlölködőkre. Nem a vak hívekre. Hanem azokra, akik még képesek józanul gondolkodni, felelősséget vállalni, és kimondani az igazat akkor is, amikor az kényelmetlen.
Mert egy országot nem lehet örökké félelemmel és indulattal vezetni.
És mert a hatalomvágy előbb-utóbb mindent felemészt maga körül.
Én nem hátralépni akarok.
Hanem bizonyítani, hogy még létezik tartás, becsület és szeretet a hazánk iránt.
Magyarország többet érdemel.