Az én ’56-om

8 éves voltam 1990-ben, amikor mamámnál voltam az Avason. Csengettek, és – ahogy mindig – én rohantam ajtót nyitni. Egy idős, zömök bácsi állt az ajtóban, mamát kereste.
Amikor mama meglátta, csak ennyit mondott:
– Jóska!
A testvére volt. Összeölelkeztek – hosszasan, némán.

Nem értettem, mi történik, de később elmondták.
Jóska bácsinak 1956-ban menekülnie kellett. Forradalmár volt, és itthon a kivégzés várt volna rá. Egy Csepel platóján hagyta el az országot, és soha többé nem térhetett haza – csak 1990-ben mert először visszajönni. Két napig kereste mamát, mert időközben elköltözött a vasgyárból.

Disszidálása után előbb egy bécsi táborban élt, majd Londonban telepedett le. Bányászként dolgozott, de sosem talált igazi nyugalmat.
Magányosan, méltatlan körülmények között halt meg Londonban.
A húgom és a férje hozták haza a hamvait, ma már békében pihen testvére mellett, Miskolcon, a Szentpéter-kapui temetőben.

Sok családnak van hasonló története.
Emléküket őrizzük örökre.
Tisztelet a bátraknak!