A PestiSrácok és én – ahogy kezdődött

Annyian írtok, hívtok, kérdeztek, hogy mi történik velünk, hogy bár a hivatalos közlésekre nem vagyok kompetens, leírom nektek, amit én gondolok mindarról, ami most zajlik.

Legelőször is szeretném megköszönni, hogy olyan sokan támogattok most bennünket, biztosítotok a szeretetetekről, ez most nagyon sok erőt ad. Röviden annyit, hogy mi, a PestiSrácok, benne a PestiTV szerkesztőségével egy csapat vagyunk, nem csak kollégák, sokkal több annál és bár most kitört a vihar és magasra nyúlnak a hullámok, mind a fedélzeten vagyunk, fogjuk az evezőket, a kormánykerék pedig olyan emberek kezében van (Huth Gergely, Szenvedi Zoltán, Stefka István), akikre az életemet is rá merném bízni. Bízzatok ti is bennük.

És akkor most jöjjön a hosszabb, a közös történetünk, az, amiért ez a töretlen bizalom bennem kialakult irántuk, és amiért azt gondolom, hogy a PestiSrácokkal pótolhatatlan veszteség érné a nemzeti oldalt. De mégis ki vagyok én, ugyan miért is számítana a véleményem? Nem vagyok több, csak egy kisgyerekes anyuka, egy újságíró a sokból, akit valószínű, ha majd nem leszünk mi PestiSrácok és én benne, három nap alatt elfelejt mindenki. De egyet tudok, hogy több mint húsz éve mindig a nemzeti oldalt szolgáltam, amikor ezt ingyen kellett, azt is teljes szívvel és lélekkel, mert elkötelezettségből, saját elveim szerint végzem a munkámat. Amit írtam, vagy riportjaimban mondtam, abban mindig 100 százalékig hittem. Csak az igazat írtam, vagy amit igaznak gondoltam, s ha párszor előfordult, hogy tévedtem, azt beismertem. A személyesen ellenem indított ezernyi ilyen-olyan perből, negyed évszázad alatt összesen talán négyet veszítettem el.

Utazzunk vissza nem is 10, hanem 13 évet az időben. Ekkor kezdődött a mi közös történetünk. Csak egy vidéki tudósító voltam, aki éhbérért híradózott egy Balaton parti településen, tudósítottam hosszú éveken át majdnem az összes országos televíziót, írtam, szerkesztettem, sokakat szolgáltam ki, de nem értem senkinek többet annál, mint hogy darabáron kifizesse a híradós anyagaimat, ha éppen tetszett neki az aznapra ajánlott téma.

Stefka István volt az első, aki valódi lehetőséget adott. Az első, aki meglátta, hogy talán ennél több van bennem. Soha nem fogom elfelejteni neki. Egy igazi mentorrá vált, egy segítő, támogató amolyan szakmai apává. Ő vezetett be igazán az országos médiába, biztosított sokszor egész oldalakat az írásaimnak a Magyar Hírlapban, aminek akkor főszerkesztője volt. És itt volt rovatvezető szerkesztő Huth Gergő, Szenvedi Zoli és Szarvas Szilveszter is. Együtt „toltuk végig” a vörösiszap katasztrófát, a Cozma-ügyet, hogy csak a két legnagyobbat említsem. Tőlük tanultam meg a hiteles tudósítást, a bűnügyek, büntetőperek nem csak alapjait, hanem mindazt, ami ahhoz kellett, hogy hiba nélkül végigtudósíthassam az éveken át tartó legkeményebb ügyeket. És mindebből jött a legfontosabb. Megtanítottak oknyomozni. Amellett, hogy általuk rájöttem, miben vagyok, miben lehetek a legjobb és mit akarok csinálni, folyamatosan erősítették elveimet, az erkölcsi alapokat, a nemzeti identitást, úgy, hogy valódi ismereteket, tudást adtak a múltról, mindarról, amit történelemórákon, történelem könyvekből akkor nem lehetett volna megtanulni.

Aztán jött a PestiSrácok... Arról most nem szeretnék írni, miért és hogyan léptünk tovább a Hírlaptól. A lényeg az, hogy együtt folytattuk tovább. Igaz, én ahogy korábban is, vidékről dolgoztam, nem voltam ott az egyszobás, gardrob méretű szerkesztőségben, de továbbra is teret és lehetőséget kaptam. Vittek magukkal. Ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velem akkor. Csodáltam őket, ahogy ezek a fiúk konkrétan a semmiből, teljes szakmai alázattal és elhivatottsággal építeni kezdtek egy internetes lapot. Abban az időben, amikor még az online média épp csak a szárnyait kezdte bontogatni, amikor a hirdetők még fáztak az online világtól. Ők már akkor látták, hogy mi a jövő, amikor még mindenki a printet erőltette. De nem csak ebben voltak úttörők. A PestiSrácok.hu elindulásának első napjától keresték az új hangot, ami kilóg a sorból, ami kitör az unalmas szögletes szakmai keretek közül, egyedi és izgalmas. Ebből egy olyan portál teremtődött, ami a mai napig unikális az egész médiapiacon. Amellett, hogy tényszerű és hiteles, merész, szókimondó és a kényes témákat sem kerüli. Az elmúlt évek során olyan csapatot építettek fel, akik nem csak írásban, hanem a képernyőn is bizonyítottak és ami a legfontosabb, jobboldali elkötelezettségű fiatalokat gyűjtöttek maguk köré, akikből egy kiváló következő generációt neveltek ki. Olyan fiatalokat, akik hangadók, akiknek a véleménye saját korosztályukban is mérvadó és akik egy modern média minden kihívásának meg tudnak felelni, valljuk be, annak is, aminek mi idősebbek már nem: ha kell írnak, kamera elé állnak, vitaképesek, vlogolnak, ott vannak a közösségi médiában, mémeket gyártanak, képesek arra, hogy azokat is megszólítsák, akik lehet, hogy a legütősebb témát feldolgozó klasszikus cikket is csak elpörgetnék. Ennek az új generációnak a kiépítésében, összekovácsolásában Gergőéknek elvitathatatlan érdemei vannak. Mert ezeknek a fiataloknak adott otthont és biztonságot a PestiTV.

Hogy nem volt minden tökéletes? Hibáztunk olykor, nem tetszett mindenkinek minden? Gondoljatok csak bele, milyen az, amikor valami újat indítunk az útjára. Olyan az, mint amikor egy gyermek járni tanul. Ott van benne a tudás és az akarat, néha megbotlik, fenekére huppan, de feláll és megy tovább. Ahogy egy gyermek teljes kifejlődésének időt kell adni, úgy ennek a valóban formabontó, merőben új hangnak is időt kellett volna adni, hogy ízlelgesse a reklámpiac és megtalálja benne a számítását. Hogy előre menjünk, ne hátra...

Fáj a televízió elvesztése, már csak azért is, mert tele voltunk tervekkel, műsorötletekkel, amelyeket még csak fel sem mertünk vetni. De ami mindennél jobban fáj, az a PestiSrácok, a jelenlegi PestiSrácok.hu elvesztésének a lehetősége. Olyan kollégák vannak közöttünk, akiket elképzelni sem tudnék máshol, mert együtt alakultak ki, forrtak ki a PestiSrácokkal, mert egyek azzal. Itt van Mező Gábor – aki nem csak írja, kutatja a történelmet és úgy felismeri a bolsevik vért mint senki más, aki olyan történteket mesél el, amit és ahogy senki más nem tudna. Vagy itt van Jurák Kata, a rettenthetetlen, akinek egyedül is volt bátorsága nem egyszer bemenni az oroszlán barlangjába, tüntetéseken lökdöshették, becsmérelhették, állta a sarat. Vagy egy Pámer Dávid, aki mindent tud a büntetőügyekről, akinek olyan forrásai vannak, hogy bűnügy terén valóban mindent azonnal megtud. Egy Dezse Balázs, aki fordított baseball sapkában, egy gördeszkáról is mindent kiszúr a főváros utcáin és pikírten szóvá is meri tenni. De annyi mindenkit mondhatnék még. Mindegyiküket egyformán szeretem és tisztelem. De ez a történet nem egyénekről, egy-egy emberről, hanem egy csapatról szól.

Sok mindent tettünk az elmúlt években, amit nem lehet elvitatni. Számtalan nagy botrány kirobbantása hozzánk fűződik, miközben folyamatosan értékeket is közöltünk, közvetítettünk. Megszámlálhatatlan harcot vívtunk és nem csak munkánk során, hanem azt követően a bíróságokon. Kitettük magunkat becsmérlésnek, támadásoknak. Sokszor még a családunkat sem kímélték. De tűrtük, akkor is, amikor lehet, hogy könnyebb lett volna befejezni ezt az egészet. Mert hiszünk valamiben és ezért a nehézségeket is vállalva mindig kitartottunk. Mindezzel azt gondolom, nagyban hozzájárultunk a jobboldal erősödéséhez, a politikai jobboldal társadalmi bázisának építéséhez, a balliberális gittegyelt széteséséhez és igen az újabb kétharmadhoz is.

Nincsenek nagy vágyaink. Nem kívánunk pozíciókat, milliárdokat, sem yachtot, luxusnyaralót, luxusautókat. Csak dolgozni szeretnénk, ott, ahol eddig és úgy, ahogy eddig tettük. Ránk eddig mindig mindenki számíthatott a jobboldalon. Mi most kire számíthatunk?