… Caesart, nem dicsérni

Márki-Zay Péter szintet lépett – s bár tudjuk, hogy csak fölfelé, ezt most mégis elvétette, s olyan mélyre süllyedt, ahol legutóbb Havránek Ferenc járt, 2006-ban.
Három hét van a választásokig. Értem én, elvtársak, hogy a helyzet fokozódik, de ekkora lenne a baj? Már nem elég az évek óta tartó Lázár-gyalázás, nem elég az unásig szajkózott tolvajozás, nem elég a hangulatkeltő uszítás? Tényleg nem? Már Lázár János kiskorú gyermekét is be kell citálni a lakossági fórumokra? Az ott menetrendszerűen elhangzó, minősíthetetlen kijelentésektől remél több szavazatot? Ez lenne a szeretet hatalma? A fiamat akarja bántani, vagy inkább a férjemet?
A férjem közszereplő, állnia kell, ha sarat dobálnak rá, ha vádaskodnak, rágalmaznak – mert mindez csupán vélemény, és Magyarországon – minden tévhit dacára – a vélemény szabad. Persze bírnia kell mindezt a családjának is – meg lehet tanulni, hozzá lehet edződni: önfegyelem kell hozzá és hit. Önfegyelem, hogy az érzelmek ne kerekedjenek felül az értelmen, és hit, hogy ennyi mocskot nem hagyhat büntetlenül az Isten.
A férjem közszereplő, de a fiam nem! 2006-ban sem hagytam, hogy Boldizsár politikai kampány témája legyen, és most sem hagyom!
Ha kell, elmondom a hétgyerekes hithű vallásgyakorlónak, hogy a gyermek Isten ajándéka, áldás, a család szeretetközössége pedig szent, ezért érinthetetlen tabu.
Ha kell, elmondom az aspiránsnak, hogy egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá (sic!). Van egy erkölcsi, etikai minimum, amelynek tiszteletben tartása egy magát államférfinak tituláló kapitánynak kötelessége.
Ha pedig az kell, akkor lassan és tagoltan mondom: ne vegye a szájára a gyermekeimet!
2006 és 2022. Soha elszántabban nem mondtam még, hogy előre menjünk, ne hátra!