Az elmúlt két nap történéseit muszáj kiadnom magamból, mert úgy érzem, megfojtanak.

Nem az bánt a legjobban, hogy kritizálnak. A közéletben ezt el kell fogadni. Hanem az, amikor úgy állítanak be, mintha egy internetes pöcegödör része lennék, a társadalom legalja, egy tudatlan bohóc, aki csak hergelni tud. Amikor a véleményem helyett a külsőmet, a fogaimat vagy a megjelenésemet teszik célponttá.
A feleségem is olvassa ezeket és muszáj ezt az csodálatos nőt is megvédenem.

Lehet kritizálni a stílusomat, az előadásmódomat vagy akár a megjelenésemet. Ezek mind a nyilvánosság részei. De azt nehéz elfogadni, amikor tizenhat év munkáját egyetlen gúnyos címkével próbálják eltörölni.

Ez alatt a tizenhat év alatt rengeteget tanultam. Leküzdöttem a diszlexiámat, pszichológiai, társadalomtudományi és digitális technológiákról szóló szakkönyveket olvastam, mélyen foglalkoztam azzal, hogyan hat a digitális tér a társadalomra. Számos új kezdeményezéshez, trendhez és véleményvezér elindulásához volt közöm. Mindig hittem abban, hogy azoknak is lehet hangjuk, akik nem a hagyományos elitből érkeznek.

Nem kérek senkitől egyetértést. A munkámat lehet vitatni, a véleményemet lehet cáfolni. De azt szeretném, ha a vita arról szólna, amit mondok, nem arról, hogy hogyan nézek ki.

Az elmúlt napok után egyre inkább úgy érzem, hogy eljött az ideje egy hosszabb beszélgetésnek. Nem politikai adok-kapoknak, hanem egy őszinte interjúnak arról, ki vagyok valójában, honnan indultam, mit tanultam, miben hibáztam és miért csinálom ezt tizenhat éve.

Nem akarok senkit meggyőzni arról, hogy szeressen. Csak azt szeretném, hogy mielőtt ítéletet mondanak rólam, ismerjék meg azt az embert is, aki a vélemények mögött van.

Ezért nyitott vagyok egy hosszú, mély beszélgetésre. Nem szabok politikai vagy világnézeti feltételeket. Egyetlen feltételem van: legyen idő a valódi kérdésekre és a valódi válaszokra.

Ha valaki úgy érzi, hogy képes egy ilyen beszélgetést levezetni, állok elébe.