Jövő tavasszal országgyűlési választás lesz Magyarországon.

Harminchat éves tapasztalat, hogy a parlamenti választások kampányára a felkészülést a versengő pártok már a választást megelőző évben megkezdik. Ez – úgy tűnik – most sincsen másként.

Az elmúlt napokban, hetekben a politikai közbeszédben erőre kapott az agresszív hangvétel, és sajnos megjelent a fizikai erőszak is. Az utcán és – ami Magyarországon szokatlan – az Országgyűlésben is.

A kampány java még bőven hátravan; okkal kérdezik az aggódók: mi jön még ezután? Ezek az aggodalmak, valamint a szomszédos országokban zajló fejlemények egyaránt arra intenek mindannyiunkat, hogy nézzünk magunkba.

Hiába teremtettek az elmúlt évtizedben a közösségi platformok a párbeszédet megbénító buborékot, egy helyen élünk, egy a hazánk. Miközben egy hazában élünk, különböző céljaink vannak, mást gondolunk a világ dolgairól; és éppen ezeknek az eltérő céloknak és gondolatoknak az ütköztetése a demokrácia lényege. Ám nagyon nem mindegy, hogy ezeket az ütközeteket milyen eszközökkel vívjuk meg, hogyan fejezzük ki a meggyőződésünket!

Tiszteljük-e a másikban az önálló ítéletalkotásra képes embert?

Tiszteljük-e az ellenvéleményen lévőben a közös hazánkat szerető honfitársunkat?

Tiszteljük-e az ember méltóságát?

Különösen nagy a felelősségük azoknak, akik közhatalmat gyakorolnak vagy a közhatalom gyakorlására jelentkeznek be, véleményt és közvéleményt formálnak, követőtáborral rendelkeznek. Ha ők megvonják a tiszteletet ellenfeleiktől, elvitatják a legminimálisabb jószándékot is az ellenvéleményen lévőktől, ha ők megengedhető eszköznek tartják akár a verbális, akár a jogellenes fizikai erőszakot, azzal nemcsak saját híveik számára szolgáltatnak mintát.

Aki az ellentábor politikusaival, a média munkatársaival és bárkivel szemben, akit ellenfélnek gondol, az elemi tiszteletet sem tanúsítja, aki fenyegetéssel, hergeléssel, szélsőséges demagógiával akar politikai tőkét kovácsolni, kattintást vadászni, az egyúttal – szándéka ellenére – a vele nem rokonszenvező közönség egyes tagjaiban saját magával és szimpatizánsaival szemben is felszítja az agressziót.

Amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten. – tartja a népi bölcsesség. De ez valójában az erőszak spirálja.

Még nincs késő, most kellene megállni!

S még valamiről szólni kell. Az internet, a közösségi platformok hirtelen mindannyiunknak megadták a nyilvános véleményformálás lehetőségét. Ez azonban ugyancsak felelősséget is ró mindenkire.

Arra is, aki gondolkodás nélkül, egyetlen impulzustól vezérelve veti oda azokat a sok esetben minősíthetetlen, trágár szavakat a kommentfolyamban, amelyeket a való világban valószínűleg önmaga előtt is szégyellne. Ha a legfőbb közjogi méltóság, a köztársasági elnök kocsmai stílusban, ordenáré jelzőkkel illethető a közbeszédben, akkor hol húzódnak az erkölcsi megengedhetőség határai a rendőrrel, a polgármesterrel, az óvónővel, a bolti eladóval, a hatósági ügyintézővel, a füvet nyíró szomszéddal szemben?

Ugyanaz a szó, mondatfüzér, ami az offline világban olykor csak egy egyszerű fricska, a virtuális térben virtuális lincseléssé fajulhat.
A virtuális lincselés pedig könnyen nem csak lelki traumákhoz, de fizikai erőszakhoz is vezethet. Az elmúlt esztendő politikai merényletei – közel és távol – megmutatták ennek valós veszélyét.