Hogy miért harcolunk annyit Magyarország energiaszuverenitásáért – és azért, hogy Magyarország ne ideológiai alapon, hanem a legolcsóbb, elérhető és biztonságosan beszerezhető forrásból vásárolhasson energiát a világpiacon?

Mert az energia nem egy szlogen. A gazdaságunk alapja. Termelési költség. Versenyképességi tényező. Munkahely. És a végén: egy család havi rezsije.

A Brussels Signal 2026. január 8-i cikke egy német ipari csődhullámról szóló elemzést idéz: a Falkensteg GbmH gazdasági elemző felmérése szerint 2025-ben 471 nagyvállalat (10 millió euró feletti árbevétellel) került csőd vagy fizetésképtelen helyzetbe Németországban, ami kb. 25%-os emelkedés egy év alatt. Ami egy döbbenetes szám! Az elemzés azt is kiemeli, hogy 2021-hez képest a „nagy léptékű” csődhelyzetek száma majdnem megháromszorozódott.

Lehet ezt úgy magyarázni, hogy „nehéz évek”, „világpiaci turbulencia”, „geopolitika”. Ezek mind igazak. Csakhogy a valóságban a német ipar nem pusztán viharban van – hanem hosszú ideje csúszik le egy strukturális lejtőn, ahol a magas alapanyag árak, a bürokrácia és főleg energiaárak együtt dolgoznak a versenyképesség ellen. És itt jön a tanulság:

Ha egy kormány úgy áll neki az energiamix átalakításának, hogy a mérce elsősorban politikai-ideológiai, és csak másodsorban költség- és ellátásbiztonság alapú, akkor a végén nem az történik, hogy zöld és orosz-mentes lesz a holnap, hanem az, hogy egyre drágább lesz a ma. A drágább ma pedig a gyárkapunál kezdődik: a termelés ott marad, ahol olcsóbb az energia, egyszerűb a szabályozás, kiszámíthatóbb a pálya.

Az energiaszuverenitás erősítése ezért nem valami fideszes hóbort. Hanem a minimum. A képesség arra, hogy ne legyünk kiszolgáltatva egyetlen iránynak, egyetlen forrásnak, egyetlen politikai divatnak sem – hanem mindig a legjobb ár–biztonság–stabilitás-fenntarthatóság kombinációt tudjuk választani.